MENÜ


Kegyelemteljes Áldásodat kérjük jóságos Uram!

Láss, hallgass, tanulj, kutass!

Ó, mennyire az a döntő, hogy bevégezzük futásunkat! – Hányszor látunk sírokon kereszt helyett letört oszlopot. A világ gyermeke akaratlanul is kimondja ezzel a megsemmisítő ítéletet saját élete felett. Akinek az életében Jézusnak nincsen helye és Isten nem érvényesítheti akaratát, ahol nem az Ő gondolatai és tervei valósulnak meg, ott nincs beteljesedés. Ott a halál szánalmas abbamaradás.
Végig megálld a nagy tusát, Erőt Urad, a Krisztus ád.
Nyerd el, neked mit félretett, a koronát, az életet.
A célra fuss, hogy mennybe juss, Ott vár reád az égi juss.
Krisztus a cél és Ő az út, Ki véle jár, az mennybe jut.
Ne csüggedezz, Ő elfedez, Ő enned ád, ölébe vesz.
Ha gondodat mind ráveted, Krisztus lesz majd az életed.
Bízzál, ne félj, a Krisztus él. Ő megsegít, Ő benned él.
Csak higgy, Urad és Mestered Lesz mindenekben mindened.

Ó, mennyire meg kell változnunk! Ez teljesen lehetetlen lenne, ha a kegyelem nem ajándékozott volna nekünk új életet, és még így is harcba kerül, hogy ez az új gondolkozás irányítson egész életünkön át, áttörjön az óember erőszakos, akaratos és uralkodni vágyó lelkületén. Ennek egyetlen útja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2, 20).

Ó, milyen boldogító, milyen értékes Isten Szentlelkének a közelsége, amikor kétségbeesett lelkekhez hajol le, gyengéket erősít és csüggedteket emel fel! Ó, milyen könyörülő Isten a mi Atyánk, aki nem veti el, nem hagyja magára a tévelygőt, hanem szeretettel és együttérzéssel közeledik hozzá… Ha sötét fellegek vesznek körül bennünket, ha isteni vezetésre és világosságra van szükségünk, nézzünk fel! A sötétségen túl világosság van! Dávidnak sem lett volna szabad egy pillanatig sem kételkednie Istenben. Minden oka meg volt arra, hogy higgyen benne, hiszen Isten felkentje volt. A veszélyben az Ő angyalai őrködtek felette, bátorsággal és csodálatos képességekkel volt felruházva, és ha felülemelkedik helyzetén, ha a bajok mögött meglátja Isten hatalmát, akkor békességet nyert volna a halál árnyékában is.” (Pátriárkák és próféták, A menekülő Dávid c. fejezetből)

Ó Uram, ha mindörökre veled lehetek majd, valóban egyedülállóan dicsőséges sorsot szántál nekem. Nem irigylem még az arkangyalokat sem. Mindörökké az Úrral lenni: ez a legcsodálatosabb dolog, amit a mennyről el tudok képzelni. Nem az aranyhárfák, nem a tündöklő koronák, nem is a tiszta fény jelenti számomra a legnagyobb dicsőséget, hanem Krisztus maga és a vele való közösség. Ebben a legdrágább közösségben élhetek mindörökké.

Óemberünk szívesen beleavatkozik ügyeinkbe, ezért sokszor még részrehajlók vagyunk. Túl sokat gondolunk saját érdekeinkre, megvannak az előítéleteink, kedvenc elgondolásaink; szűkkeblűek és rövidlátók vagyunk. Jézus azonban nem tartotta magát szánalomra méltónak. Ha mindenben helyesen értenénk meg Istenünket, akkor minden helyzetünkben magasztalnánk Őt.

Olyan a mi Istenünk pont mint mi anyák és apák. Amikor dúl a harag bennünk, és azon gondolkodunk a gyermekünket mivel is fogjuk büntetni mert engedetlen volt, de egyszercsak ha kiált hozzánk mert baj érte, mindent elfeledve rohanunk a segítségére. Ez is Istentől van. Áldjuk őt aki a saját képmására teremtett minden embert. És legyünk erre méltók a cselekedeteinkben.

Olyan az ÚR kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja. (Példabeszédek 21:1) Másképpen ítélünk mi királynak, hivatalos szolgának valakit, mint Isten. Nem a korona, avagy a palást, hanem az engedelmes szív tesz Isten felkent eszközévé. Ha már a szív nincs Isten kezében, a trónon ülve is lehet valaki felkent helyett elvetett. A hatalom és az alkalom nem alkalmassá tesz, csupán megpróbál és tükröt tart eléd. (Iván Barna)

Olyan dolgok, amik ütköznek az értékeiddel: Olykor „ami sok, az sok”, és szóvá kell tenned a dolgokat. Amikor Jézus a templomban haragra gerjedt, ez a tisztességtelen üzelmek és az emberek kihasználása miatt volt. Ilyen esetben: „aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak” (Jakab 4:17).

Olyan időket élünk, amikor a tévtanok egyre jobban terjednek. A hazugság és az ámítás igazságnak mutatja magát. Az idők végén súlyos tévelygések következnek be. Most van csak igazán szükség arra, hogy lelkünket naponta Jézusnak ajánljuk. Csak Ő őrizhet meg minket, hogy a tévtanok áldozatai ne legyünk. – Két veszély ólálkodik lelkünk körül. Az egyik, hogy könnyen elbizakodik és hamis magaslatra jut; a másik pedig, hogy hamar letörik és fáradtan, csüggedten elhagyja magát. Csak Jézus kezében van biztos helyünk. Ő egyensúlyban tart minket. Vannak ugyan ingadozások, de ezek nem zavarhatnak meg. – Külső, testi életünk feltámadó izgalmai és hullámzásai észrevétlenül megrázzák a lelket is és beteggé teszik. Egyszer gondok, aggodalmak ostorozzák, máskor a féktelen élvezetvágy és kívánság ragadja magával. Csak Jézus kezében lesz sziklává. Tombolhatnak körülötte a kedély hullámai, de nem dönthetik meg. Ha napról napra a Megváltóra bízzuk lelkünket, akkor ezt az utolsó óránkban is megtehetjük.
Ha te lakozol szívemben, kegyelemnek Királya,
Nem találhat készületlen halálomnak órája.
Ha kebled én rejtekem, kik árthatnak énnekem?
Bízva te szent sebeidben győzve távozhatom innen.

Olyan korban élünk, amikor a hitre, Istenre vonatkozó ismeret, tudás háttérbe szorul az erre a világra vonatkozó ismeretekkel szemben. Olyan korban, amikor megbecsült, elismert dolog sokat tudni a madarak reptéről, az állatok természetéről, a növények hajtásáról, a biológia ezernyi ágáról, de az élet Alkotójára vonatkozó ismeret kevésbé nyer elismerést. Amikor elismert dolog tudni a kőzetekről, a hegyek, a völgyek, a vizek titkairól, de arról, aki mindennek alapot vetett, nem. Fontos és dicséretes, ha valaki tudja a fizika, a matematika törvényeit, de csak az az érdekes, hogy azokat ki ismerte föl, s nem az, hogy ki adta e rendet. Olyan korban élünk, amikor az ember testétlelkét kutatni, közösségeit megismerni kitüntetett lehetőség, de rátalálni arra, aki képes őt túlemelni saját korlátain, nem elismerést kiváltó cselekedet. Korunkban elvált egymástól két, a Biblia szerint elválaszthatatlan fogalom: a bölcsesség és az okosság. A tudás már nem az igazat, a jót, a köz javát hivatott szolgálni, már jobb esetben is önmagáért, önmagában van, gyarapszik, hogy végül rákos sejtként pusztítsa el az életet, amelyből maga is vétetett, s amely szolgálatára rendeltetett eredendően. Az Istentől nyert rendben fontos helye, szerepe van mindannak az ismeretnek, ami e világból, világról kikutatható. Nagy az értéke annak, ha valaki megismeri a madarak reptét, a növények hajtását, a kövek titkát, az emberi gondolat rendjét. De a tudás ennyinél nem állhat meg, önmagában nem ad választ, nem elégíti ki az ember folyton kérdező, megismerésre vágyó életét. A dolgok summája, végső tanulsága nem lelhető fel mindebben. Mégis, mindezek is javunkra válnak, ha az ismeret megszerzésében azzal a vággyal, gondolattal törekszünk, amit Loyolai Ignác a tudomány értékére, céljára vonatkozóan ekként fogalmazott meg: „Alkotónkat és Megváltónkat ismerjék és szeressék meg”. A Biblia pedig erről így beszél: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” … „Íme, az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem.”

„Olyan lesz a békességed mint a folyóvíz.” A békesség mély, belső jólét, igazi lelki boldogság. Külső jólét mellett is lehet belsőleg boldogtalan vagy elégedetlen az ember. Aki megnyerte Isten békességét, az mindig jól van. Különösen akkor ízleli meg Isten szeretetét, ha külsőleg rossz dolga van. A békesség, mint a folyóvíz, mély, nem zavarodik fel. Ki ne kívánná ezt a drága kincset? Mégis, csak azok kapják meg, akik teljesítik a feltételt: szakítanak a bűnnel és megtérnek Istenhez. Sokan nem akarnak lemondani önállóságukról, nem akarják fejüket Jézus igájába hajtani. Tetszésük szerint akarják berendezni az életüket. Senki sem térne meg, ha lelkiismerete nem ébredne fel, nem fordulna könnyelműsége ellen és nem tenne bizonyságot bűnös voltáról. A lelkiismeret Isten oldalára áll, legyőzi természetünk gonosz ellenállását s egyben felébred az Isten utáni vágy is. Ez vonja el az embert a világ szeretetétől. Tisztán kegyelmi ajándékként kapjuk meg Isten békességét, bűneink bocsánata alapján. A megfeszített Megváltó a mi békességünk. Ezt a kegyelemből való békességet Ő megerősíti, táplálja és megőrzi, ha Isten kegyelme és szeretete erőt vesz rajtunk és alávetjük magunkat az Ő akaratának.

Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele. Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek. Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra. (Sánta János) (Forrás: Laudetur Magazin)

Olyan nagy probléma ennek a világnak a szeplőtelen fogantatás. Aki pedig az Úré, annak olyan egyszerű, mert vele ugyanaz történik meg. A Szentlélek által egy új élet kezdődik benned: a Jézus élete. Máriánál test szerint történik, veled Lélek szerint. Mária a méhében fogant, te a lelkedbe fogadhatod be Jézust. Isten testté lett kegyelme, Jézus benned akar lakni. Érted-e a legnagyobb kiválasztást? Ez a csoda történik meg azzal, aki befogadja őt: egy új élet bennem. Ha megkérdeznek, mi történt veled – fogod-e majd mondani: “Él bennem a Krisztus!” Odajutottál-e már, hogy ez a legnagyobb vágyad, erre adom az egész életem, azt a keretet, amiben élek. A testem kell az Úrnak! Mindig azt hittem, a szívem, a lelkem kell. Megértettem: a szívemből származnak a bűnök. ő új szívet ad. A lelkem sem kell, mert “az én lelkemet adom beléjük”. A kezed, a lábad, a szemed kell. Istennek mindene van ezen a földön, csak teste nincs. Így mondja a Biblia: “Ti az Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek.” Egy megszentelt embert az Úr még a konyhában is használhat. Mondod-e most: Uram, akarom!

Olyan sok kegyes frázisunk van nekünk is. Uram, köszönöm és hálát adok, és minden. Észrevetted, hogy sokszor úgy mondasz három-négy mondatot, hogy oda sem figyelsz? Mintha gombnyomásra mondanád. Nem kell azon erőlködnünk, hogy szépen imádkozzunk! Olyan jó hallani, amikor valaki kimond két mondatot, és mindenki érzi, hogy ez belülről jött. Isten őrizzen meg attól, hogy megtanuljunk szépen imádkozni. Csak azt mondjuk, ami a szívünkből jön. Lót elmondja: “életemet megtartottad: de…” Ha Isten mond valamit, nincs de. Katonaságnál a leglehetetlenebb parancsokat mondják, és nincs de. Lótnak, akit Isten most mentett ki a halálból, már van egy de szava. Majdnem ottmaradt a foga, és még mindig mindent jobban tud. Isten kimentette őket a veszedelemből, és most azt mondja: ha azt csinálom, amit Te mondasz, tönkremegyek. Hányan mondják, ha úgy csinálom, ahogy a Bibliában van, nem tudok megélni. Ott van a Biblia a kezedben, mondod: köszönöm, Uram, hogy megmentettél, de az anyagiakat, a gyermekeim életét, jövőjét, hol járjon iskolába, csak én tudhatom, hogyan kell elrendezni. Nem bízol Abban, Aki a kereszten meghalt érted. Hogy lehet ilyen szabadítás után is bizalmatlannak lenni?!

Olyan sokszor megtapasztalhattuk, ha az Úrhoz kiáltunk meghallgat bennünket. A Vele való kapcsolatunkban soha nem az a probléma, hogy nem hallja az Úr, hanem inkább az, hogy nem kérjük Őt, vagy nem jól kérjük. Sokszor eltelnek napok vagy akár hetek is, ott vagyunk a „mókuskerékbe” és rohanunk egyik helyről a másikra „tesszük a dolgunkat”, de elfelejtünk beszélgetni Vele. Ha jön valami nehézség, probléma az életünkben, akkor fordulunk csak Hozzá. Ő szeretne a mindennapjainkban, örömünkben is velünk lenni. Ő vigyáz ránk napról napra, de szeretne szólni is hozzánk. Ehhez az kell, hogy keressük Őt, kiáltsunk hozzá. Sokszor van úgy, hogy bele vagyok mélyedve a munkámba és szól hozzám valaki és nem hallom meg, mert „kikapcsoltam” a külvilágot. Ilyenkor hangosabban mondja. Az Úr nem szelektív hallású. Ő a leghalkabb sóhajt is meghallja. A lényeg, hogy a szívünkből jöjjön.Beszélgessünk ma is Jézussal, köszönjük meg, hogy ma is felébresztett Bennünket, kérjünk a mai napra is erőt, egészséget, de ne magunkért, hanem azért, hogy mások hasznára legyünk.

Olyan szomorúan kérdezi Isten az Igében: Mit meg nem tettem, mit kellett volna még tennem? Állj ma szembe a kereszttel! Ne várakoztasd Őt tovább, hogy hazamehess, hogy átölelhessen, hogy örökre gyermekévé lehess! A kegyelem ajtaja nyitva van számodra. Jézus kimondta a kereszten: “Elvégeztetett!” Kinyílt az ajtó, jöjj, amint vagy. Hadd mondjam az Igével együtt: “Azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtad. Mert az ítélet Istene az Úr.” Az ítélet végbement a kereszten – “boldogok mindazok, akik Őt szolgálják”.

Olyan támadásokkal, amelyek Nehémiás korában érték az építőket, találkoznak majd azok is, akik ma szolgálnak Istennek. Nemcsak a nyílt ellenség haragja és kegyetlensége próbálja meg a hívőket, hanem az állítólagos barátok és jóakarók állhatatlansága, közömbössége és hűtlensége is… Sátán kihasznál minden szentségtelen körülményt szándékai véghezvitelére. Még azok között is, akik szeretnék, hogy Isten műve virágozzon, vannak, akik gyengítik Isten szolgáinak kezét, ellenségeik rágalmazásainak, fenyegetéseinek a meghallgatásával, ezek híresztelésével és azzal, hogy félig-meddig el is hiszik őket. Akik e befolyásnak engednek, a megrontó hatalom célpontjai lesznek, amely elveszi a bölcs bölcsességét és az okos értelmét. Nehémiáshoz hasonlóan, Isten népe ne féljen, de ne is becsülje le az ellenséget. Istenbe vetett bizalommal haladjon előre kitartóan, szolgáljon az Úrnak önzetlenül, és bízza az Ő gondviselésére azt az ügyet, amelyet képvisel.” (Próféták és királyok, 398-399. l.)

“Olyannyira különbözünk egymástól hajlamainkban, szokásainkban és neveltetésünkben, hogy a meglátásaink, vélekedéseink is különböznek… Nincs két ember, akinek a tapasztalata minden részletében ugyanaz lenne. Ami az egyiknek próba, nem az a másik számára… Az emberi természet oly gyarló, oly tudatlan, és annyira hajlamos a félreértésre, hogy mindenki legyen igen óvatos a másik megítélésében… Sokan kevés terhet hordoztak, szívük kevéssé ismerte meg az igazi aggodalmat. Oly kevés bajt és szenvedést viseltek el másokért, hogy nem tudják megérteni az igazi teherhordozók munkáját. Nem képesek megérteni a terhüket, mint ahogyan a gyemek sem érti meg teljesen apja gondját és fáradságos munkáját. Csodálkozhat apja aggodalmain és bajain, amelyek szükségtelennek tűnnek fel előtte. De amikor az évek során élettapasztalatot szerez és saját magának is hordania kell a terheket, akkor visszatekint apja életére és megérti azt, ami egykor felfoghatatlan volt a számára… Sok teherhordozó munkáját nem értik meg, fáradozásaikat nem értékelik, amíg a halál el nem szólítja őket. Amikor aztán mások veszik fel a terhet, amit ők letettek és mások találkoznak azokkal a nehézségekkel, amelyekkel ők szembeszálltak, akkor megértik, hogy milyen próbán ment át a hitük és a bátorságuk… A tapasztalat megtanítja őket az együttérzésre… Vigyázzunk, nehogy a kezünkbe vegyük az ítélet munkáját, amely Istenre tartozik!” (Boldog élet, Társas élet c. fejezetből)

Olykor elhagyja még a mi ajkunkat is a panasz: “Mintha most kicsúszna alólam a talaj! …Olyan bizonytalan vagyok! …Vajon képes vagyok rá?” – s ehhez hasonlók. Ilyenkor különösen is szükségünk van a biztatásra, a támaszra. S ha megtapasztaltuk már, hogy reménységünket hiába vetettük emberekebe, akkor tudjuk, bizony jobb nekünk mindenkor Istenben bízunk, s nem mások ígéreteiben; hiszen gyakran a jószándékkal tett ígéreteket sem tudják teljesíteni az emberek. Amennyire fontos barátunk, barátnőnk, társunk szüleink támogatása, olyannyira szükségünk van az ÚRIsten támogatására is, amikor egzisztenciális kérdésekre keressük a választ. Nem kelünk minden nap azzal az igénnyel, hogy birtokolni akarjuk a választ a “Honnan jöttem, miért vagyok, hová megyek?” – egzisztenciális kérdés-triászra, de életünkben legalább egyszer meg akarjuk tudni a választ. Ezek azok a pillanatok, melyekért érdemes élni, mert már maga a kérdés alapos körbejárása, tisztességes megfogalmazása is új látást adhat. De ha még a választ is megkapjuk az Isten kegyelme révén, akkor nemcsak nyugalmat nyerünk, de egyben megerősítést is, hogy nincs más, igazi hűséges támasz az életünkben – csakis egyedül Ő…

Olykor Isten is próbára teszi szívünket, bár tudja, hogy mi lakozik bennünk, kik is vagyunk valójában. Nekünk van szükségünk arra, hogy szembesüljünk lényünk valóságával. Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, amikor lelepleződünk, s mint valami röntgen-képen, csontvázként, minden ékességünktől megfosztva kell szembesülnünk önmagunkkal. Ezek a helyzetek többnyire emberi kapcsolatokban alakulnak ki, ilyenkor kézenfekvő, hogy először a másikat okoljuk – pedig jó, ha tudjuk, hogy még ha volna is okunk másokra neheztelni, a körülmények miatt háborogni, valójában az Úr az, aki szívpróbát tart. (Dr. Mikoliczné Virág)

Olykor megjátsszuk a boldog embert, közben pedig szomorúak vagyunk. Van, aki ezt azért teszi, hogy többnek látsszon, más pedig azért, hogy ne okozzon fájdalmat azoknak, akiket szeret. Ez utóbbi őszinte és jó szándékú eltakarása a fájdalomnak. „Hogy lelkemben mit érzek, csak én tudom!” – mondta valaki. Meg az Úr – tehetjük hozzá. Ő látja, hogy a nevetésünk őszinte örömből fakad-e vagy valamit palástolni akarunk-e?

Onnantól kezdve, hogy tudatunkra ébredünk, méricskéljük egymást és magunkat. Ki a nagyobb? A testvérem vagy én? Ki tud jobban fára mászni? Az unokatestvérem vagy én? Ki hoz haza jobb jegyet az iskolából? A szomszéd gyereke vagy az enyém? Ki érvényesül jobban az életben? Ki kapja meg végül is az állást, ő vagy én?…Az élet számtalan helyzetben mér meg minket, s mi is méricskéljük magunkat – másokhoz. Csoda-e, ha életünket hűségesen kíséri az irigység árnyéka? Az irigység – nem új a felismerés(!) – pedig melegágya a viszálykodásnak, melyekből kifejlődnek nemcsak a kisebb, de az elképesztően hatalmas nagy gonoszságok is. Amit Jakab “felülről jövő bölcsességnek” nevez, azt Pál apostol a “szeretet-himnuszában” énekeli meg. Mindkettő ugyanarra a lelkületetre gondol, mely nem az ember sajátja, de ajándékként mindenki megkaphatja, aki kéri. A kérdés, mindig az, kinek mi a fontos, mi az, amit előnyben részesít? Modern korunk igen jól példázza, hova is jut a társadalom, ha a fölülről jövő értékek helyét az anyagvilág ‘értékei’ foglalják el, azaz: az egyéni érdek a közösség céljait megelőzi, s ezzel bizonytalanság, s kiszámíthatatlanság áll elő. Ha ‘jól mennek a dolgok’, a becsületes tudósember akkor is bevallja, alig tudnak valamit, de ha “rosszul áll a szénája” a világnak, akkor végképp nyilvánvalóvá válik: tényleg nem tudunk semmit, s mindenki menti magát – úgy, ahogyan tudja. Egy-két elkötelezett őrült mindig akad a világban, akik még a nehéz pillanatokban sem adják fel emberbaráti elveiket, de mi az ő kevéske mártíromságra ítélt segíteni akarásuk ‘majdnem hétmilliárdnak? (Frankó Mátyás)

Optimista beállítottságú vagyok, általában jót feltételezek az emberekről. Olyannyira csak a napos oldalt látom, hogy sokszor azt mondják, rózsaszín szemüveget hordok. Nem igaz azonban, hogy ha optimistán nézed a világot, akkor nem vagy realista. Nagyon is tudom, hogy a gonosz létezik. De megpróbálok a szeretet szűrőjén keresztül tekinteni a dolgokra. Ha nézem a világot és a benne rejlő óriási lehetőségeket, a hozzáállásom alkalmassá tesz, hogy nagyobb könyörülettel tekintsek másokra. Isten példáját követve könnyebben megbocsátom az engem ért bántásokat.

Órákon át tudjuk hallgatni mások bizonyságtételét: küzdelmeikről, harcok közepette megküzdött hitükről, lemondásaikról és győzelmükről. Sok istentisztelet, konferencia tele van azok bizonyságtételével, akik készek voltak vállalni az Úrért, ha kellett, egy életen át mindenféle nehézséget, és győzelmesen megélték hitüket. Erről olvasunk az apostolok, de az egész gyülekezet kapcsán is. Készek voltak az áldozatra, nem sokat mérlegeltek, mert volt hitük, és adtak, amit tudtak, az Úrnak. Hitük és megtapasztalásuk, Isten jelenléte nagy erőt adott nekik a továbblépésben… Ezzel nemcsak ők növekedtek, hanem a többiek is, akik körülöttük forgolódtak. Nem rekedtek meg a nagyon fontos tanítás, az imádság szintjén, hanem a valós szolgálat akkor kezdődött számukra, amikor kiléptek a közösségi alkalmakról, és krisztusi szemmel látták a körülöttük levőket: előbb adtak másoknak, mert tudták, hogy az Úr úgyis bepótolja a hiányukat, azután törődtek magukkal. Érdekes módon mégsem szűkölködtek. Ma az ember előbb magára gondol, és ritkán marad erő, figyelem másra. Pedig…

“Osztályrészünk a kereszt és az alázat. Vállaljuk-e? Senki se ringassa magát abban a hitben, hogy az utolsó nagy megpróbáltatások idején egy csapásra önfeláldozó, hősies lelkület fejlődhet ki benne, csak azért, mert szükségessé vált. Szó sincs erről. Ennek a lelkületnek mindennapi életünk részévé kell lennie. Lelkészeknek és egyháztagoknak a kegyelem átalakító erejére van szükségük, mielőtt megállhatnák helyüket az Úr napján. A világ rohamosan közeledik a bűnnek és emberi lealjasodásnak ahhoz a fokához, amely Isten beavatkozását teszi szükségessé. Isten népét rövidesen súlyos megpróbáltatások érik. Ideje, hogy elvhűnek bizonyuljon. Mikor Krisztus vallását a leginkább lebecsülik, mikor törvényét a legjobban lenézik, lelkesedésünknek akkor kell a legforróbbnak, bátorságunknak és szilárdságunknak pedig a legtántoríthatatlanabbnak lennie. Álljunk az igazság oldalára, mikor a többség elhagy minket, harcoljuk az Úr harcát, amikor kevés a harcos! Ez a próbatételünk. Izzó lelkesedést kell merítenünk mások hidegségéből, bátorságot mások gyávaságából és hűséget az árulásukból. Most kell szorosan összekapcsolódnunk Istennel, hogy elrejthessen, amikor ki fogja tölteni haragjának hevét az emberek fiaira. Eltávolodtunk a régi tájékozódási pontoktól. Térjünk most vissza azokhoz! Ha az Úr az Isten, kövessük Őt, ha pedig a Baál, szolgáljunk neki! Kinek az oldalára állsz?” (Válogatott bizonyságtételek II. kötet 20, 26. l.)

Ott nincs többé betöltetlen vágyódás (Jelenések 7,9–17 ) Amikor a hithősökről esik szó, ritkán olvassuk el a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének végét is. Pedig a hit által elért sok csodálatos győzelem és szabadulás felsorolását követően az író „mások”-ról is beszél. Azokról, akik hit által ugyan jó bizonyságot nyertek, de ezen a földön nem kapták meg az ígéretet, hiszen börtönbe kerültek, megszégyenítették őket, kínzásokat szenvedtek, voltak, akiket szétfűrészeltek, de akik életben maradtak, azok is sok megpróbáltatást álltak ki, talán egész életükben bujdokoltak, nélkülöztek – mindezt Krisztusért. Bár a mi sorsunk nem ilyen nehéz, a mi szemünket is elborítja néha a könny, vannak betöltetlen vágyaink, meg nem hallgatottnak látszó imádságaink, sokféle, soha nem teljesülő lelki szükségünk. Nyújtson a ma esti ige vigasztalást mindnyájunk számára! Oldódjon fel fájdalmunk, váljon édessé keserűségünk, miközben szemléljük a mennyei történéseket! Csatlakozzunk mi is az Istent imádó sokasághoz! Ha ezt tesszük, bármilyen földi nehézség közepette vagyunk is, beköltözik a szívünkbe Isten békessége, a mennyország öröme.

Óvakodj az olyan dolgoktól, amelyekre rámondod: “Ez nem számít”. Ha neked nem számít is, lehet, hogy Istennek nagyon is számít. Isten gyermekének semmi sem jelentéktelen. Hányan próbáljuk Istennel megismételtetni, hogy valamire megtanítson minket? Ő soha nem veszti el a türelmét. Talán azt mondod: “Tudom, hogy rendben vagyok Istennel” – mégis megmaradtak a “magaslatok”; van még valami, amiben nem voltál engedelmes. Az az ellenvetésed, hogy a szíved rendben van Istennel. Habár még mindig van olyasmi az életedben, amivel kapcsolatban Ő kételkedést enged, nyomban hagyd ott azt a dolgot, bármi legyen is az. Semmi apró részletkérdés sem hanyagolható el. Vannak-e akár testi, akár szellemi életedben olyan dolgok, amelyek felett sohasem szoktál elmélyedni? Nagyjából rendben vagy, de hanyag lettél, belső növekedésed alábbhagyott. Szellemi elmélyülésedben éppolyan kevéssé állhat be szünet, mint szíved működésében. Erkölcsi életedben nincs szünidő erkölcsi életed kára nélkül. Így szellemi szünidőt sem tarthatsz szellemi életed kára nélkül. Isten azt akarja, hogy egészen az Övé légy és ez azt jelenti, hogy vigyáznod kell, hogy éber maradhass. Erre rendkívül sok időt kell fordítanod! Sokan mégis úgy gondolják, hogy két perc alatt eljuthatnak a hetedik égig.

“Óvakodjunk attól, hogy elhanyagoljuk a titkos imát és Isten igéjének tanulmányozását. Ezek a te fegyvereid az ellen, aki azért küzd, hogy akadályozzon előrehaladásodban a menny felé. Az ima és a Biblia-tanulmányozás elhanyagolása könnyebbé teszi Sátán munkáját. A Lélek kérlelésével szembeni első ellenállás utat készít neki. A szív megkeményedik, és a lelkiismeret szava elhalkul. A kísértésnek való ellenállás viszont segíti a további ellenállást. Minden önmegtagadás könnyebbé teszi az újabb önmegtagadást. Minden megnyert küzdelem utat egyenget a következő győzelemhez. Minden kísértésnek való ellenállás, minden önmegtagadás, minden bűn feletti győzelem magvetés az örök életre. Válaszd inkább a szegénységet, az elhagyatottságot, bármily szenvedést inkább, minthogy a lelkedet bűnnel szennyezd. Minden kereszténynek ez legyen a jelszava: »Inkább meghalok, semhogy becstelenné váljak, áthágva az Isten törvényét«… Az ellenség minden erejét megfeszítve küzd azok ellen, akik keresztény életet akarnak élni. Megkísérti őket, remélve, hogy sikert ér el. Célja az, hogy elcsüggessze őket. De azok, akik erősen állnak a korszakok kőszikláján, nem engednek neki… Az Üdvözítő azért jött a földre, hogy minden fáradt, megkísértett léleknek segítséget és erőt hozzon a kísértések leküzdésére… Minden ínségben elegendő erő áll a rendelkezésükre azoknak, akik harcolnak a kísértések ellen.” (Üzenet az ifjúságnak, 47-48. l.)

Óvd meg a lelkiismeretedet a megkeményedéstől! Állj meg abban a pillanatban, hogy elrontasz valamit, és a lelki-ismereted vádol. Mondd azt: „Uram, bocsáss meg nekem, ezt elrontottam.” Vagy ha szükséges, mondd annak, akinek rosszat tettél: „Rosszat tettem neked. Kérlek, bocsáss meg!”

Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az ÚR? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét! (Példabeszédek 30:8-9) Imádságaink jelentősnek mondható részét teszik ki kéréseink. Ilyenkor elsoroljuk az Úrnak, hogy mi mindent szeretnénk kérni Tőle –elsősorban önmagunknak. Mai Igénkben ez érdekes módon úgy hangzik el, hogy mi az, amit nem kér Isten gyermeke a Mennyei Atyától. Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem. Hogy szegénységet nem kér, azt értjük, de hogy gazdagságot sem, az már sokkal meglepőbb. Annál is inkább, mert sok ember vágya a gazdagság azzal a megfontolással, hogy ezáltal másoknak is segíthetne. Ám aki ezt a könyörgést megfogalmazta, az ismerte a gazdagság buktatóit, melyek közül legnagyobb a „vagyonomban bízom, pénzzel mindent el lehet érni, Istenre sincs szükségem” kísértése. Ezért kér az Úrtól se nem sokat, se nem keveset, hanem a megelégedettséghez szükséges eleget. Te milyennek látod magad: szegénynek, gazdagnak vagy elégedettnek?

Óvjuk magunkat az olyan emberek befolyásától, akik vitatkozásra hajlamosak, mert folyton az a veszély fenyeget, hogy megtévesztőn bánnak Isten szavával… Kiművelt gáncsoskodók ők, pedig a lelki dolgokat csak lelkileg lehet megítélni. Ezek az emberek mindig készen állnak, hogy szembeszegüljenek bármivel, ami ellenkezik vélekedéseikkel. Balgán kezelik az Írásokat és énjüket mindenbe belekeverik… Azért tolakodott be a vita szelleme, hogy átvegye Isten Lelkének helyét. Embereket emelnek oda, ahol Istennek kellene lennie… Helytelenítjük azt a nevelést, mely az emberekből vitatkozókat képez… Nem szabad vitázó lelkülettel vizsgálni a Szentírást. Akik így nevelték magukat, azok annyira megnövelték harciasságukat, hogy még Isten szavával is készek szembeszegülni és ellenezni mindent, ami nem egyezik az elképzeléseikkel és véleményükkel. Akkor vannak elemükben, amikor nyílik arra alkalom, hogy kérdésessé tegyenek valamit, hogy gáncsoskodjanak. Játszanak a szavakkal, félremagyarázzák és elferdítik azokat. Az ilyen emberek kezében semmi sincs biztonságban. Az Úr azt szeretné, hogy azok, akik ilyen állapotban vannak, újonnan térjenek meg, és olyanná legyenek, mint a kisgyermekek: őszinték, egyszerűek, szelídek, taníthatók, és krisztusiak.

„Óvta népét, mint a szeme fényét.” (5Móz 32,10) Isten mint a gyermekét óvó édesapa jelenik meg előttünk. Olyan édesapaként, aki a legjobban tudja, mit jelent óvni egy gyermeket. Mert a gyermek – s nyugodtan gondoljon ki-ki magára – testét, életét ennek az apának köszönheti. De neki köszönhetjük a tehetségünket, az erőnket, az időnket, a kapcsolatainkat, a lehetőségeinket. Neki köszönhetjük a testi egészséget és a lelkit is, amikor a szív is vidám és erős. Azt, hogy ha a gond egy pillanatra hatalmába kerít is, de már a következő pillanatban ott vagyok Isten óvó kezében, mert vigyáz rám, mint a szeme fényére. (Tamásy Tamásné)

Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság.
Lábai kígyóim tapossák, gondjaim mosolyai mossák.
(József Attila) Hatalom és erőszak. Féltékenység és kapzsiság, rosszakarás és áltatás. Jó ismerőseink. Mindennapjainkat kitölti a küzdelem velük a világban, de még sokkal nehezebb, amikor saját magunkban. Szembetalálkozunk a bennünk munkáló sötétséggel és megfutunk előle. Nem hisszük el, hogy lehetséges. Nem. Mi a babiloni száműzetésben élők – vagyis a világba jelként helyezett kisebbségben élő keresztények – mi nem lehetünk a sötétség gyermekei. A gond, hogy ha behunyjuk a szemünket és gyermeki daccal azt mondjuk: nincs – attól még nem lesz kevésbé. Az egyetlen lehetőség szembesülni. Szembesülni, meglátni, megismerni a bennünk lévő hatalom-, és erőszakvágyat. És mindezt odatenni Jézusunk kezébe. Nincs más út. Nem lehet másként. Ezek az erők, melyek őt is fára szögezték, nem győzhetnek. Mert feltámadt és kezét felénk nyújtja: Add ide. Nehéz az neked. Majd én viszem. De nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel. Így szól a Seregek Ura. Add, hogy lássak. Ne fussak meg gyáván a feladat elől, amit te adtál, s ami én magam vagyok. Ámen.

Ő megsebez, de be is kötöz – egy szóval kifejezve: nevel. A boldogsággal nehezen tudjuk összeegyeztetni a feddést, a fenyítést. Pedig összetartoznak: „…elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: »Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti« … Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? … nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek…” (Zsid 12,4–12) Ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa. Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.” Megsebez, de be is kötöz. Mint az orvos, aki a rosszul összeforrt csontot újból eltöri a gyógyulás érdekében. Istenünknél van az „elsősegély”!

Öltözködésük milyenségéből következtethetünk az emberek jellemére. A mindig egyszerű és az alkalomnak megfelelő ruházat elárulja a kifinomult ízlést és a kiművelt lelket. Helyes dolog a szépet szeretni és arra törekedni. Isten azonban azt óhajtja, hogy elsősorban a legmagasabb rendű szépség felé törekedjünk és azt szeressük…

„Öltsétek magatokra mint Isten választottai…” Fontos, hogy helyesen értsük ezt a megszólítást. Ez a hívőknek szól, akik már Jézust befogadták az életükbe, akik már megtapasztalták Isten szeretetét. Az apostol bátorít, hogy mint akik már levetettük magunkról a régi embert minden romlottságával, úgy öltsük most magunkra az új ruhát, az új embert, az isteni jellemet. Minek kell jellemeznie az életünket? Könyörületes szív, jóság, alázat, szelídség, türelem. Mindezekről tudjuk, hogy ez a Lélek gyümölcse. Gyümölcs, amely nem magától lesz, amelyhez nekem is hozzá kell járulnom önátadással. Aztán az Úrtól kell példát vennünk a megbocsátásban, hogy elviselem a másikat szeretetben, és ha panaszom, fájdalmam is lenne, akkor is megbocsátok, ahogy az Úr is annyiszor tette. Már ezek is díszes „ruhadarabok”, de ez nem elég, erre kell a legfelső, a legékesebb, a legszebb, amin legelőször megakad az ember tekintete: a szeretet. Ez tart össze mindent tökéletesen, ahogyan Spurgeon mondta: „A világ összes anyagai közül a szeretetnek van a legnagyobb kötőereje.” Aztán van még néhány fontos kellék: a békesség, Krisztus beszéde, a hálaadás és a krisztusi tettek. Ne csak néha öltsük fel őket, hanem rendszeresen, naponta!

Önállónak és szabadnak lenni nem csupán a fiatalok vágyai között szerepel. A felnőtt ember maga is törekszik erre, és ha nem rendelkezik önállósággal, szabadsággal és függetlenséggel, akkor valaki, vagy valami fogva tartja őt. Függőségi viszonyban lenni bárkivel vagy bármivel szemben általában fájó, keserves dolog. Igénk szerint ilyen a szegény, a nyomorult helyzete a gazdaggal szemben és az adós helyzete a neki kölcsönadóval szemben. Törekednünk kell elkerülni az ilyen függőségi helyzeteket, de azt ne felejtsük el, hogy az Úrtól való függetlenség kárhozatra juttatja az embert.

Önközpontú, haszonleső emberek lettünk. Nem az a fontos, hogy Jézus mit fog tenni, hanem az, hogy nekem mi a hasznom belőle. Jézus követője csak úgy lehetsz, ha önmagadat teljesen megtagadod, és felveszed a keresztet. A kérdés: vállalod Jézus követését akkor is, ha nehézség fog érni emiatt?

Önmagunkat nem tudjuk boldoggá tenni, csak a másik embert. Önmagunkat csak élvezettel tudjuk ellátni, amely egy ideig tartó szeretetpótlék, aztán hatalmába veszi az embert az üresség érzése. Boldognak lenni annyi, mint tudni, hogy jót tettem a másiknak, és az ő öröme az én örömömmé is válik. Az élvezethez viszont nem kell másik személy, legfeljebb eszközként. Ez viszont kiégeti az embert. Jézus arra hív, hogy emelkedjünk az ő erkölcsi nívójára: minden percünket az töltse ki, hogy a másiknak jót teszünk, és az ő boldogsága visszahat ránk is. Így válik érthetővé a nyolc boldogság, amely igényli részünkről az Isten iránti maximális bizalmat. Nem kell megijedni, ha most még üldöznek, kinevetnek és ódivatúnak tartanak, mert az üldözés és a támadás ki fog fulladni. Aki viszont Istenbe kapaszkodik, az a mindennapi gondokat is az ő erejével fogja megoldani.

Őrizkedj attól az elképzeléstől, mintha a közbenjárás személyes együttérzésünk Isten elé vitelét jelentené, kérve Őt, hogy tegye azt, amit kívánunk. Egyedül annak köszönhetjük, hogy Istenhez közeledhetünk, mert Urunk – helyettünk – azonosította magát a bűnnel. Örömmel beléphetünk a szentélybe “a Jézus vére által”. A szellemi önfejűség a közbenjárás legnagyobb akadálya és ennek az az alapja, hogy a magunkban, vagy másokban lévő olyan dolgok iránt vagyunk részvéttel, amiket nem tartunk kiengesztelésre szorulóknak. Azt képzeljük, hogy vannak bennünk helyes és erényes dolgok, amelyeket nem kell Krisztus engesztelő áldozatának talajára vinnünk; és ez a gondolat olyan jóllakottá tesz, hogy nem tudunk közbenjárni. Istennek mások felőli látásával nem vagyunk egyek; önfejűsködünk Istennel szemben; mindig vannak saját elképzeléseink és a közbenjárás csupán saját természetes rokonszenvünkből fakad. Rá kell jönnünk arra, hogy Jézus azonosulása a bűnnel gyökeresen megváltoztatja minden rokonszenvünket. A helyettes közbenjárás azt jelenti, hogy mások iránt érzett természetes rokonszenvünket felcseréljük Istennek mások iránti érdeklődésével. Az lesz a fő szempont, hogy Isten mit akar tenni mások érdekében. A másokért való imádságomat önkényesen végzem-e, vagy mint helyettes közbenjáró? Kedvetlen vagyok, vagy zavartalan a kapcsolatom Istennel? Önfejű vagyok-e, vagy szellemi ember? Elhatároztam, hogy a magam útján járok, vagy elhatároztam, hogy egységben leszek Istennel?

Őrizkedj az olyan emberektől, akik a hasznosságot teszik elhívatásuk alapjává. Ha a hasznosság a próbakő, akkor Jézus Krisztus élete volt a legnagyobb kudarc. A szent vezérlő csillaga Isten maga, nem a hasznosság, amit felbecsülnek. Az számít, amit Isten végez általunk, nem amit mi végzünk Őérte. Urunk az ember életében csak arra figyel, megvan-e benne az a kapcsolat, amit az Atya értékel. Jézus “sok fiat vezet dicsőségre” (Zsid 2,10).

Őrizkedj mindentől, ami Jézus Krisztus iránti hűségedre pályázik. Jézus Krisztus iránti odaadásunk legerősebb vetélytársa az érte végzett szolgálat. Könnyebb szolgálni, mint megengedni, hogy utolsó cseppig kiigyanak. Isten hívásának egyetlen célja, hogy Őt megelégítsük, nem pedig az, hogy tegyünk valamit érte. Nem arra küld el, hogy harcoljunk érte, hanem Ő akar felhasználni minket az Ő harcaiban. Ha inkább a szolgálatnak szenteljük oda magunkat, mint magának Jézus Krisztusnak – nem elégítjük meg őt.

„Őrizkedjetek a bálványoktól!” (1Jn 5,21) Igénkben nemcsak tanácsot kapunk arra nézve, hogy őrizkedjünk a bálványoktól, hanem Isten azt is szeretné megláttatni velünk: vegyük komolyan, hogy vannak bálványok – több is! –, és ezektől a mi életünk sem mentes. Mindez nem fenyegetés, hanem féltő figyelmeztetés: ember, gondold meg, mi járja át leginkább az életedet! Mert ha nem Isten, aki a te teremtőd, akkor bálványok takarják őt. Vizsgáld meg életedet! (Tamásy Tamásné)

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! (Antoine de Saint-Exupéry) Ismerős a helyzet? Uram, miért nem segítettél? Számon kérjük az Istent! Uram, ha itt lettél volna, ha segítettél volna, akkor nem történne velem semmi rossz. De, Uram, te olyan sokszor elhagysz. Vádoljuk az Istent. Vádoljuk, hogy miért engedi meg a rosszat a világban. Vádoljuk háborúkért, egyéni sorscsapásokért, tragédiákért. Vádoljuk, mert Isten megfelelő bűnbak a számunkra. Mindenkinél nagyobb, mindenben illetékes, mindenben van hatalma. Mindenben van hatalma, tehát érdemes vádolni. Hatalma van, és szereti az embereket. Azokat az embereket, akik állandóan vádolják. Akik vádolják, és kérik őt: segíts meg minket, mert Isten olyan Isten, aki a rosszat is jóra tudja fordítani. Aki azt tudja mondani Mártának: feltámad a testvéred. Aki nem elutasítja az ellene forduló embert, hanem megvigasztalja, segíti és bátorítja. Irgalmas Isten az Úr, nem hagy el téged és senkit sem az ő népéből. Csak hidd, hogy számára nincs lehetetlen. Urunk, Istenünk! Mi olyan sokszor vádolunk téged, pedig mi hibázunk. Kérlek, ne fordulj el tőlünk, ne vess el minket emiatt a te orcád elől, segíts meg minket továbbra is kegyelmeddel. Ámen.

Örök élet vele. Az örök élet volt az az élet, amit Jézus Krisztus emberi síkon bemutatott; és ugyanez az élet – nem pedig utánzata – bontakozik ki a mi halandó testünkben is, amikor Istentől születünk. Az örök élet nem Istentől való ajándék; az az örök élet, hogy Isten önmagát adja. Az a hatalom és erő, amely Jézusban testet öltött, bennünk is kiábrázolódik, egyedül Isten mindenható kegyelme által, mikor végre döntöttünk a bűn tekintetében. “Vesztek erőt, minekutána a Szent Szellem eljön reátok” (Csel 1,8). Nem a Szent Szellem ajándéka ez az erő, hanem maga a Szent Szellem az erő; nem csak valami, amit Ő ad. Az az élet, ami Jézusban volt, a mienk lesz az Ő keresztje által, ha egyszer elhatározzuk, hogy azonosítjuk magunkat vele. Ha nehéz rendbe jönni Istennel, azért nehéz, mert nem akarjuk végleg eldönteni a bűnkérdést. Amint ebben döntünk, Isten teljes életében részesülünk. Jézus Krisztus azért jött, hogy az élet végtelen teljességét hozza: “…hogy beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef 3,19). Az “örök” életnek nincs semmi köze az időhöz, ez az az élet, amit Jézus élt, amikor itt lent járt. Az örök élet egyetlen forrása az Úr Jézus Krisztus. A legerőtlenebb szent is megtapasztalhatja Isten Fia istenségének hatalmát, ha egyszer kész arra, hogy önmagát “elengedje”. Saját akaraterőnk legkisebb maradványa is kioltja bennünk Jézus életét. Meg kell maradnunk az “elengedésben” és lassan, de biztosan egészen át fog járni bennünket Isten nagyszerű, teljes élete, és az emberek úgy vesznek tudomást rólunk, mint akik együtt voltunk Jézussal (Csel 4,13).

Örök kérdése a hitnek: miért kell szenvedni? Valamennyire megnyugtató magyarázat volna: igen, ez a bűn büntetése. De annyit ér Isten szeretete, gondviselése, megváltása, hogy minden bűnt számon tart és igazságosan megbüntet? Hol van akkor atyai szeretete? És főleg, mi a haszna a hitnek és a jóakaratú engedelmességnek? – Itt adja meg a választ a Jób könyve, a látszólag ok nélküli szenvedés könyve. Újra meg újra mondanunk kell: Ha jó eredményt lehetne elérni más úton, mint amit Krisztus elénk adott, nem lenne igaz egy szó sem a Szentírásból. De nem lehet. Minden más út nyomorúságra, megszegényedésre, pusztulásra, halálra vezet mind az egyén, mind a közösség életében. Isten pedig életet akar adni. Azért fegyelmez és irányít. Megmutatja a téves út téves voltát. Ne azt kérdezzem a nyomorúságban, Isten miért büntet. Azt kell keresnem, mit akar elérni, mire akar vezetni engem a szenvedéssel. Úgy találom meg irányítását, a lehetőséget, az egyetlen lehetőséget az életre, a boldogságra, a legmélyebb szenvedés mélyén is megkapható kiegyensúlyozottságra, életem értelmére, üdvösségre. Istenem, nagyon keserves a szenvedés. Hol a testem jajgat, hol a lelkem békétlensége, hol a munkám, családom, közösségem csődje, ezernyi oka van a panasznak. Ha tudom, hogy ez milyen bűnömnek a következménye, sokkal könnyebb elviselni. Sokkal nehezebb, mikor úgy érzem, hogy egyenes úton járok, mégis egymásután érnek a csapások, vagy a közös csapást együtt kell elviselnem azzal, aki téged csak káromolni tud. Taníts meg, Uram, arra, hogy kételkedés nélkül bízzam rád magam, tudva, hogy szereteted nem inog meg, s ha teljes bizalommal bízom rád magam, te végrehajtod rajtam minden jó tervedet. Hogy ne az okát, hanem a célját keressem szenvedésemnek, amit biztosan megmutatsz nekem a maga idejében. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Örökkévalóság Atyja – ez a harmadik kettős név. Az Atya jelentette ki magát a gyermekben. Jézusban megfoghatóvá lett Isten, belőle az Atya szeretete sugárzik felénk. Ő az, aki bepillantást enged az Isten szívébe és gondolataiba. Azt mondta nekünk Istenről, hogy Ő a „mi” Atyánk! Neki adott át az Atya mindent. Elmondhatta: „Én és az Atya egy vagyunk. Aki engem látott, látta az Atyát.” Ezért az Atya szeretete tölti el lelkét. Így szólítja meg az övéit: „Fiam” (Mt 9, 2) „leányom” (Lk 8, 48). Földi Atyánk és nevelőnk csak egy ideig van (Zsid 12, 9-10). „Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem” (Zsolt 27, 10). A Megváltó megmarad nekünk. Szerető gondoskodása és jóakaró, de komoly fegyelmezése soha nem ér véget. „Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13, 8).

Öröm és bánat: mindnyájunk életében jelen van. Hogy milyen arányban, azt mindenki személyesen érzi. Lehet, hogy lesajnálnak, mert azt hiszik, hogy életedben több a bánat, a fájdalom, pedig te tudod, hogy mennyi örömöd van. De előfordulhat a másik variáció is: irigyelnek örömeid miatt, s közben nem látják keserűségeidet. Bármit hordozol szívedben, életed az Úr előtt van. Ez adjon megnyugvást a keserűség idején és indítson hálára, ha öröm ér! Sem egyik, sem másik nem véletlenül van jelen az életedben. Hiszed-e ezt?

“Öröm van a mennyben egy megtért bűnösön” (Lk. 15:7). Minden eredménnyel járó fáradozásunkról, amely a sötétséget eloszlatja és Krisztus ismeretét terjeszti, értesül a menny. A mennyei “fejedelemségek és hatalmasságok” teljes figyelemmel kísérik Isten szolgáinak küzdelmét, amelyet látszólag csüggesztő körülmények között vívnak meg… Jobban kellene ismernünk az angyalok szolgálatát és küldetésük jelentőségét. Mindig gondoljunk arra, hogy Isten minden őszinte gyermeke mennyei lények segítségét élvezi. A világosság és az erő láthatatlan seregei szolgálatkészen veszik körül a szelídeket és alázatosakat, akik hisznek Isten ígéreteiben és igényt tartanak beteljesedésére.

Öröm, vidámság, felszabadultság. Megnyugtató és jóleső. Boldog lehetek, mert szép az, amit kaptam. Isten megajándékozott jóságával, kegyelmével. Bárhova nézek, minden az ő dicsőségét hirdeti. A téli táj, amely néha komor, de akkor is a természet csendjét, életmegújító nyugalmát mutatja. A szikrázó napsütés a hóban. A tisztán csörgedező patak, az olvadástól felduzzadó folyók. A befagyott tó jege. Az alvó természet jellegzetes lombtalan fái. Vagy a fenyvesek zöld-fehér látványa, a havat megtartó tűlevelek. A füstölgő kémények, melyek az otthon melegét adó kályhára utalnak. A csendes természet, és a hóban lehalkult élet. Minden Isten dicsőségét hirdeti. Ahogyan ezt teszi később a megújuló élet, a tavasz is, a rügyező lombok, a nyíló virágok, az egyre több erővel sütő Nap, az egyre hosszabbodó és egyre forróbb nappalok és az egyre enyhébb éjszakák. Ezt teszik a nyár frissülést hozó zivatarai, zamatos gyümölcsei, sima víztükre, csillagos éjszakái. És ezt teszik az ősz hűvös szelei, színpompás lombkoronái, majd lehulló levelei, a madarak hátrahagyott fészkei, és a szép lassan megnyugodó, újra elalvó természet, az első hópelyhek is. Minden Isten dicsőségét hirdeti. Minden az ő rendjét és gondoskodását mutatja. Az én örökségem, az én részem ebben van. Ebben a csodálatos világban. És ez boldoggá tesz, felszabadulttá, nyugodttá. Isten ajándékai ezek.

Őrületes tempóban élünk. A legtöbb családban csak álom az az idilli kép, hogy a közös vacsora alatt a családtagok elmesélik napjukat, megvitatják problémáikat. Így tűnik el életünkből a “belső szoba csendje” is, azok a percek, amikor Isten elé letehetjük mindazt, ami gond, ami teher, és megköszönhetjük az apró csodákat, felismeréseket. A napi problémákkal küszködve elfelejtjük azt, hogy Isten mennyi örömet adott nekünk, hányszor fordulhattunk hozzá vigasztalásért. És elfelejtjük azt is, hogy milyen fontos feladatunk van: továbbadni az utánunk következő nemzedékeknek is, hogy benne van a szabadulás! Mindezt persze csak akkor tudjuk hitelesen sugározni, ha nap mint nap mi is megéljük: sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. (Róm 8,39) Mert bárhogy is alakulhat a történelem, bármilyen nyomorúság jöhet a személyes életünkben, mégis megváltott emberek vagyunk, akiket Isten úgy szeretett, hogy Fia által megmentett a halálból, és nekünk adta az örök élet reménységét. Nincsen fontosabb feladatunk, mint hogy ezt az örömhírt továbbadjuk. Újra és újra elfelejtem, hogy mennyi mindent köszönhetek neked, Uram. Add, hogy meglássam ezeket! Mutasd meg, hogy hogyan tudom másoknak megváltásod örömét közvetíteni. Ámen.

Örüljünk az életnek míg tart, és tegyünk mindent Isten dicsőségére, ami nekünk és más embereknek hasznára és örömére van. Mindig Istenre nézz fel, ne a környezetedben keresd a változást, hanem a lelkedben, a többit a Mindenható munkálja majd. Imádkozz a téged háborgatókért, de ne csak hogy nyugalmad legyen tőlük, hanem hogy az evangélium hirdetői legyenek! Mert az újszövetség gyermeke vagy, Krisztus szeretetén megváltva. Tedd, és hittel kívánd a jót! És mivel ez Isten akarata, meg fog történni.

„Örüljünk és örvendezzünk, adjunk neki dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője!” Hazaviszi menyasszonyát az atyai házba. Tagjaival már össze volt kapcsolva, amióta eljegyezte őket és azok egész lelkükkel igent mondtak neki. De csak hitben, lélekben voltak kapcsolatban mennyei vőlegényükkel, nem látásban. És most a megromlott földi test átváltozik elmúlhatatlan szépségű, dicsőséges testté. Örökre az Úrnál lehetnek. Elérkezett az ezeréves menyegző, a nagy páskaünnep, a minden földi szenvedéstől, valamint az Istennel ellenséges világ nyomásától való teljes megváltás (Lk 22, 18). Ne elsősorban halálunk napjára, hanem erre a nagy, dicsőséges napra, Krisztus megjelenésének napjára tekintsünk és készüljünk fel!

Ősz van, s a hideg szelek – ahogyan tavaly is meg tavaly előtt is tették – ha nem öltözünk fel rendesen, be-befújnak pulóverünk, kabátkánk alá.. a még Nyárban maradni akaró énünk ugyanis nehezen érti meg, fogadja el, hogy az elmúlás idejébe értünk. A fák jól tudják, hogy a sárguló falavelek soha nem a Tél követségében járnak, hanem a tavaszi megújuláséban; nekünk pedig meg kellene már értenünk végre, hogy az út vége nem az elmúlás tragédiája, hanem a feltámadás istenes kezdete… (Frankó Mátyás)

Őszintén adakozzunk a szenvedők iránti szeretettől és részvéttől késztetve, ne pedig azért, hogy jótéteményeinkkel kérkedjünk. Őszinte szándék és igaz, szívbéli együttérzés ? ezek azok az indítékok, amelyeket értékelnek a mennyben… Amilyen tökéletesen adja át magát a lélek Istennek az emberek szolgálatára, olyan mértéken veszi maga is az Isten ajándékát. Senki sem áraszthatja másokra Isten áldásának folyamát a maga szívéből és életéből, anélkül, hogy önmaga is ne részesülne gazdag jutalomban.

Összefüggés van Isten különös gondviselése és a között, amit tudunk róla. Meg kell tanulnunk életünk titkait Isten megismerésének a fényében értelmezni. Amíg a legsötétebb, legfeketébb valóságokkal nem tudunk szembenézni anélkül, hogy Istent kárhoztatnánk, addig nem ismerjük Őt. “Ők pedig megijedtek, amikor azok belekerültek a felhőbe…” (Lk 9,34). Jézuson kívül van-e még valaki a felhődben? Ha igen, akkor még nagyobb lesz a sötétség. El kell jutnod odáig, ahol már senkit nem látsz, “csak Jézust egyedül”! (Mt 17,8).

Ősszel, felhőtlen éjszaka, csodálatos a csillagos égbolt. Miről tanúskodik a természet? Arról, hogy Teremtője erős és hatalmas, ő a Mindenható. A teremtő Isten a rend Istene. Ő pontos törvények szerint működteti a világmindenséget, naprendszereket. Nap, hold, a csillagok betartják Isten törvényét, így az univerzumban nincs káosz, zűrzavar. Atermészet kozmikus művei éjjel és nappal Isten dicsőségét és nagyságát hirdetik, akkor is, ha ez emberi fül által nem hallható. Amiképpen a természetben Isten törvény által szabott rendet, az ember számára az ő törvényét, vagyis igéjét rendelte. Aki Isten igéjét befogadta, ismeri, szereti, és az ige tanítása szerint él, annak az életében rend van, nincs káosz, nincs zűrzavar. A bűn sohasem hozott az ember életébe jót, csupán kárt, vakságot, tönkremenést, bukást okozott. Isten üzenete a természet „Bibliája” által látható, az olvasott és hirdetett ige által hallható. A két törvény közt összhang van, mert ezek Istentől származnak. Minél inkább kutatjuk és tanulmányozzuk ezeket a törvényeket, annál tisztábbá lesz lelki látásunk. Isten törvénye tehát tiszta és tökéletes, méltó arra, hogy engedelmeskedjünk tanításának. Csakis így lehetünk győztesek a bűn és a sátán felett. Csodáljuk és értékeljük sokra a természet istentiszteletét! Tartozzunk mi is az Urat dicsőítők táborába, akiknek lelki látását úgy az ige, mint a természet segítette és segíti!



free counters

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen


Asztali nézet