MENÜ


Kegyelemteljes Áldásodat kérjük jóságos Uram!

Láss, hallgass, tanulj, kutass!

Szokás osztályozni az embereket: melyik milyen talaj. Jogunk sincs hozzá, de nem is hiteles ez úgy. Nem mindig egyforma talaj ugyanaz az ember. Hányszor mégy úgy haza a templomból, hogy otthon megkérdik, mit hallottál, s te nem tudod elmondani. Ugyan miféle madarak kapkodták fel a lelkedből, ezernyi magaddal hurcolt gond és gondolat útszéléről? Kárbaveszett magvetés volt. Te vagy az is, aki máskor örömmel hallottad a szót, de másnapra már eszedbe se jutott. Te vagy az is, akinek lelkében a bűn, a szórakozás vagy a megfeszített munka tövisei fojtották meg az ige nyomán felbukkant jó elhatározásokat. Ez mindenkivel megesik. Isten nem sajnálja, bőven hinti a magot. A kérdés az: mennyire sikerült végül úgy fogadni be az ige magvát, hogy gyümölcstermés, megújult élet, megtisztulás, eredményes szolgálat, önzetlen szeretet gyümölcsei teremjenek belőle? A többi nem számít. Vedd számba lelked gyümölcseit, Isten azokat keresi. Azért teremtett meg, arra rendelt, azt várja tőled, hogy végül téged magadat, mint érett, értékes gabonát, betakaríthasson készen álló mennyei csűrébe. Istenem, úgy sajnálom, igehirdetésednek hány áldott alkalma veszett el az én számomra úgy, hogy nem lett semmi gyümölcse. Zaklatott életemben oda se tudtam figyelni, el is felejtettem, nem engedelmeskedtem, mennyi elprédált drága kincs! De nézd, Uram, mégis itt vagyok. Vágyom az ige magvaira, tudom, ami szép volt, értékes, maradandó eredménye munkámnak, életemnek, mind abból származott, amivel igéd ajándékozott meg. Ne sajnáld, szórd rám szavaidat, te tégy képessé arra, hogy azoknak áldott gyümölcseit megteremhessem, hogy ne maradjon életem üres és hiábavaló. Ámen.  (Varga László: Isten asztaláról)

Szoktál-e panaszkodni, és kinek? Mindenkinek, akiről úgy érzed, hogy megért. Nem vetted még észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli a panaszkodásod? Sokszor oda sem figyelnek arra, amit mondasz. Az ember mégis folytatja, ha nem érdekli is a másikat. Hiszen neki is megvan a maga baja. Mindenki azt érzi, hogy a másik gondja, baja semmi az övéhez képest. Mégis mondom, mintha nem tudna az ember leszokni a panaszkodásról. Kinek panaszkodsz, és mire? Lehet, hogy vannak emberek a családban, akikkel sok baj van. Akár emberre, akár körülményekre panaszkodsz, mindig Isten ellen panaszkodsz. Ádám azt mondta az Úrnak: “Az asszony, akit mellém adtál” (1Móz 3,12). Ki a hibás? Isten. Trúdel Dorottya mondotta: aki panaszkodik, elárulja Istent. Mintha nem volna jó, amit vagy akiket Ő adott. Jó volna, ha megfordulna a dolog, és Isten előtt panaszkodnál. Egyedül Neki érdemes. Ő maga biztat rá: Öntsétek ki szíveteket előttem! Korlát nélkül mondhatod, Isten végighallgat. Van türelme, szeretete hozzád. Jó volna mindig nagyon őszintének lenni. Az imádság komoly feltétele az őszinteség. Annyi hazugság van sokszor az imádságunkban. Mondjuk, hogy mindent át szeretnénk adni, és közben dehogyis. A zsoltár utolsó verse mondja: “És dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.” Sajnos, mi nem vagyunk egyenesszívűek. Jó volna, ha egyszer úgy igazán panaszkodnál Isten előtt magaddal kapcsolatban.

Szolgálat és szenvedés (Kolossé 1,24–2,3) Örülök a szenvedéseimnek, mert a javatokat szolgálja – írja Pál a kolosséiaknak. Krisztus megbízásából dolgozni a világ legnagyobb megtiszteltetése, ám cél nélkül szenvedni a világ legfeleslegesebb és egyben legszomorúbb dolga. A mások javára Urunknak végzett szolgálat három olyan elemét szeretném most kedves Olvasóm figyelmébe helyezni, ahol magunkat, vágyainkat háttérbe helyezve szolgálhatunk örömmel.
– Böjt, lemondás (Mt 6,16kk). Aböjt nem alkalmas arra, hogy azzal Isten tervét megmásítsuk. Ha azonban meghatározott időre lemondunk bizonyos megszokott élvezeteinkről, jó alapot teremtünk az Istenre figyeléshez, imádkozáshoz.
– Imádság (Mt 6,5k). Téves elgondolás, hogy az imádság arra való, hogy főleg a magunk terveit osszuk meg Atyánkkal, hogy ő azok mellé állhasson. Az imádkozásban helye van nemcsak kéréseinknek, de kérdéseinknek is. Embertársaink felé végzett szolgálatunk egyik legcsodálatosabb színtere szintúgy az imádkozás. Akiért rendszeresen imádkozunk, azt kevéssé valószínűen fogjuk bántani.
– Adakozás, a felebarát megsegítése (Mt 6,2k). Örömmel tölt el, ha adhatsz abból másnak, amit Isten nálad helyezett el? Ha igen, a krisztusi lelkület egyik jelét tapasztalod magadon.

Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték! Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz mindig az Istennek kedves szolgálat legfontosabb jellemzője. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjék az Ő munkájába. Igyekezetünkbe bele kell vinnünk azt az ügyességet, szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene a földi templom építőitől is elvárt. Munkánk közben azonban sohase felejtsük el, hogy a legjobb képességeink és a legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az »én«-t az oltárra tesszük égőáldozatként.” (Próféták és királyok, 41-43. l.)

Szomjúság a lélekben, mely tiszta víz után eped… Mennyi mindennel próbáljuk szomjunkat oltani, míg rá nem találunk az igazi forrásra, ahogy tette azt a samáriai asszony (Jn 4,13)! „Az ember mindig azt gondolja, hogy még egy kevéske többlettel megelégszik, de aztán ismét megkíván valamit, többet, még többet és még többet. Azt gondolja, hogy házzal, autóval, jó feleséggel, sikerült gyermekekkel megtalálja a boldogságot, de aztán megint elfogja a nyugtalanság, és a korábbi nyugtalansággal elhagyja otthonát, szüntelenül új dolgokat keres, hiányérzete sosem csillapul. (…) Olyan az ember, mint egy törött korsó, amit sohasem lehet megtölteni. Az érzékek jóllakásig falhatják az élvezeteket, a lélek pedig tovább éhezik. (…) Jövünk-megyünk a mindenségben, turisták vagyunk, nincs itt maradandó lakásunk, csak hotelszobák – ahogy a jenki turisták kószálnak szerte a világban, villanó fotókamerával, és meg nem értve semmit…” – fejezi ki ezt az egyetemes szomjúságot Ernesto Cardenal. Az Úr azonban a prófétán keresztül mindannyiunkat hív, hogy őnála végre megnyugodjék lelkünk a fáradalmaktól: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!”

Szörnyű az a hazug meggyőződés, amely azt mondatja: csak akkor leszel boldog, elégedett és nyugodt, ha a másik ember, a másik csoport, a másik nép nem veszélyezteti életed és fejlődésed. Mi az, ami veszélyt jelent? A másik jelenléte? Ezért kell elvenni a másiktól, ezért kell legyőzni a másikat, ezért kell megsemmisíteni a másikat? Meg kell tanulnunk Jézus szabályát: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok, sok önzetlen, tiszta szeretetet. (Goethe)

Szükség van egy bizonyos mértékű nyomásra ahhoz, hogy felfakadjon a hitünk, és Isten pontosan tudja, hogy mennyit kell alkalmaznia. Megengedi, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol: a) kimerülnek a saját erőforrásaink; b) belefáradunk abba, hogy a Sátán elrabolja azt, amiről Isten azt mondta, hogy a miénk; c) a mások véleménye többé nem irányít minket.

Szüksége van olyanokra, akik elvágnak minden köteléket, ami ehhez a természetes világhoz fűzi őket. Szüksége van olyan emberekre, akiket fel tud kelteni az éjszaka közepén, hogy közbenjárjanak imádságban valakiért. Olyan emberekre, akik felkelnek és megteszik, nem számít, milyen fáradtak.

Szükséges, hogy naponta, sőt óráról órára bízzunk Jézusban. Megígérte, hogy amilyen a bizalmunk, olyan lesz az erőnk is. Kegyelmével elhordozhatjuk a jelen terheit és elvégezhetjük kötelességeit. Menjünk Jézushoz és mondjuk el apróbb gondjainkat és tanácstalanságunkat csakúgy, mint nagyobb bajainkat. Bármi nyugtalanít, bármi gyötör, vigyük az Úr elé imában. Amíg tudjuk, hogy minden lépésünkhöz Krisztus jelenlétére van szükségünk, addig Sátán kevés alkalmat talál arra, hogy kísértéseivel tolakodjon. Ellenfelünk átgondolt igyekezete arra irányul, hogy távol tartson minket legjobb és legmegértőbb barátunktól. Nem kellene senki mást teljes bizalmunkba fogadnunk, csak Jézust. Ő megad minden szükséges áldást, ha egyszerűen és bízva kérjük. (Válogatott bizonyságtételek II. kötet, 56, 58. l.)

Szükségünk van arra, hogy a nehéz időkben segítséget, támogatás kapjunk másoktól. Az együtt szenvedés csodálatos dolog, mert összekapcsol valakivel. Közben megismered őt, akiről őszintén el tudod mondani: Igen, teljesen megértelek, mert én is ugyanezeken mentem keresztül! Mégis, előbb vagy utóbb rájövünk, hogy a másik nem tökéletesen ért bennünket. Ekkor újra egyedül érezzük magunkat, hiszen eddig úgy gondoltuk, végre találtunk valakit, aki valóban megért bennünket. Talán derengeni kezd, hogy senki nem érthet meg száz százalékig, mert mindent a saját személyes élettörténeteden keresztül dolgozol fel. Te nőttél fel a saját életedben, és érezted, amit éreztél, tapasztaltad meg, amit megtapasztaltál. Életem legnehezebb helyzetein emberek már nem segíthetnek át. Ott magamra maradok, és végre eljutok oda, hogy kettesben vagyok a „Gazdámmal”. Csak Jézus és én. Senki nem tud úgy a mélyére ásni dolgaimnak, mint ő. Lelki egészségem legnagyobb része ezen a ponton múlik. Sok barátunkat, ismerősünket szabadíthatjuk fel a teher alól, hogy nem várjuk el tőlük, töltsék be számunkra Jézus szerepét. Nem várjuk már el tőlük, hogy olvassanak gondolatainkban és érzelmeinkben. Isten bensőségesen ismeri gondolatainkat, szívünket. Tudja és látja azt is, amikre mi már nem is emlékszünk. Ő kapcsolatokkal vesz körül bennünket. Testvéreket ad mellénk, hogy együtt haladjunk a hosszú úton, és megosszuk egymással tapasztalatainkat. A közösség Isten ajándéka. De lelkemnek csak Jézus tudja megadni, amire szüksége van. (Weberné Zsikai Mária)

Szükségünk van Istenre, és neki mindig van ideje a számunkra, ha keressük Őt. Senki elől nem rejtőzik el, aki színe elé kívánkozik. De nem lehet ezt a találkozást kiérdemelni, vagy kegyeit megvásárolni, egyszerűen csak ?keresni” kell Őt.
Akik már ismerik az Urat, keressék Őt újra és újra imádsággal, hűséges szolgálattal és szent hálaadással: akkor egyre jobban kijelenti nekik szeretetét, és megáldja őket közösségével.
Akik pedig még nem ismerik Őt úgy, hogy békességük forrása lehetne, induljanak el azonnal, és keressék, amíg meg nem találják Őt mint Megváltójukat, barátjukat. Atyjukat és Istenüket. Milyen erős biztatás ez az Ige minden keresőnek! ?Keressetek és találtok!” (Mt 7,7). Igen, ha Istent keresed, te is megtalálod Őt.
Ha pedig megtaláltad, benne megleled az életet, a bűnbocsánatot, a megszentelődést és az üdvösséget. Keresd, keresd kitartóan, akkor nem hiába fogod keresni. Drága testvérem, keresd Őt már most! Ott, ahol vagy, és most, mert most van itt az alkalmas idő. Hajoljon meg merev térded és még merevebb nyakad, és kiálts Istenhez. az élő Úrhoz. Krisztus nevében keresd a megtisztulást és a bűnbocsánatot. Isten nem utasít el.

Szükségünk van mindig új felfrissülésre, különben nem tartunk ki. „A te parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet. Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban!” (Zsolt 119, 32. 35). Ebben a tekintetben a nap első órája a legfontosabb, mert akkor még nem bonyolódtunk bele a napi munkába. Ilyenkor még szellemileg frissek vagyunk és könnyebben felemelkedünk az Úrhoz. Könyörögjünk hozzá: „Vonj te engem magadhoz, mert az én igyekezetem nagyon hiányos!” Ha engedünk az Ő vonzásának, akkor átjutunk minden akadályon. Olyanok vagyunk, mint a tovasietők, szárnyaló léptekkel haladunk a nagy mennyei cél felé.

Szüntelen harcban áll. Viaskodik benne halál és élet, bűn és kegyesség, jó és rossz lelkiismeret, öröm és szomorúság, reménység és rettegés, hit és hitetlenség, – azaz Isten és az ördög, a pakol és a mennyország. Erről a harcról beszél az apostol, mint aki azt megtapasztalta és meg is vívta. Eskü alatt mondja, hogy azok is igazságnak higyjék, akik egyébként nem érzik, meg sem értik.
Oh örök Istenség,
Mennyei szent Felség:
Add jól megfontolnom
Én mulandó voltom.
Abban van az élet,
Ha téged ismérlek.
S kit elbocsátottál,
Megváltómul adtál.

Szüntelen imádkozzatok! (1Thess 5:17) Zsindelyné Tüdős Klára írja, hogy sokáig nem tudott mit kezdeni ezzel a bibliai paranccsal. Valami ásatag, belénk nevelődött gondolat az, hogy csak ünnepélyesen lehet Istenhez fordulni, viszont az életünk folyása annyira hétköznapi s benne oly ritkák az ünnepi pillanatok, hogy ebben a hétköznapiságban úgy gondoljuk, hogy inkább ne is imádkozzunk, hogy ne profanizáljuk az imádságot. Rájöttem lassan, hogy az én cirkományosan szép imádságaim nem őszinték. Nem olyan vagyok én, amilyennek azokban mutatom magam, Isten pedig súlyt helyez az őszinteségre. A dolog tisztázódásához nagyot segített egy kis csibész keresztfiam esti imádsága. Jó családból való volt a gyerek, ahol megtanulta, hogy este imádkozni illik s hát ő beszorította szemét, összekulcsolta a kezét és így imádkozott: Istenem, segíts már, hogy ne mindig az a büdös foci járjon az eszemben!Elmosolyodtam s úgy éreztem, hogy Isten is elmosolyodott ezen a gyermeken, s jónéven vette az őszinteségét. Hát igen! Ha olyanok nem lesztek, mint azok a kisgyermekek……” Testvérem! Te a büdös foci kifejezést mire tudnád felcserélni? Ezen kívül: tudunk ilyen őszintén könyörögni az Úrhoz? Vagy azt hisszük, hogy hétköznapi kis dolgainkkal nem kell fárasztanunk az Urat? Tévedünk, ha így gondolkodunk! Imádkozz őszintén és egyszerűen! Nem a nagy ívű, magasröptű gondolatokat hallgatja meg az Úr, hanem az őszinte, szívből jövőket! Így imádkozz ma is és ezután is erre törekedj!

free counters

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen


Asztali nézet