Rád bízta-e már Isten a hallgatását? – hallgatásának mély jelentősége van. Gondolj a teljes hallgatás napjaira a betániai otthonban! Vannak-e a te életedben is ilyen napok? Megbízhat-e Isten benned, vagy még mindig látható feleletre vársz? Isten megadja neked azokat az áldásokat, amiket kérsz, ha nem akarsz azok nélkül tovább menni, de hallgatása annak a jele, hogy csodálatosan meg akarja magát értetni veled. – Gyászban jársz Isten előtt, amiért nem kaptál hallható feleletet? Meg fogod látni, hogy Isten a legbensőségesebb bizalomban részesített – teljes hallgatásával. Ez nem a reménytelenség, hanem az öröm csendje, mert Ő látta, hogy már nagyobb kijelentést is el tudsz hordozni. Ha Isten csendet adott neked, dicsőítsd Őt; bele akar kapcsolni téged céljai nagy hajtóművébe. Isten felségjoga a felelet időpontját megállapítani. Az idő Istennél nem számít. Valamikor ezt mondtad: “Kértem Istentől kenyeret és követ adott.” Nem így van, és ma már látod, hogy odaadta neked az élet kenyerét. Csodálatos Isten hallgatásában az, hogy az Ő csendessége beléd hatol és teljes bizalmat teremt benned: “Tudom, hogy Isten meghallgatott.” A hallgatása bizonyítja! Amíg azt képzeled, hogy Isten akkor áld meg téged, ha válaszol imádságodra, Ő meg is teszi, de addig nem adja meg neked a hallgatás kegyelmét. Ha Jézus Krisztus elvezethet már téged annak a megértésére, hogy az imádság az Atya dicsőítéséért van, akkor a vele való bizalmas viszonynak első jele – a csend.

“Ragasszatok mellé”: ez azt jelenti, hogy valamit nekünk is kell tennünk. Veszélyben forgunk, ha elfelejtjük, hogy mi nem tudjuk megtenni azt, amit Isten tesz, és Isten nem teszi meg azt, amit mi megtehetünk. Sem megváltani, sem megszentelni nem tudjuk magunkat, ezt Isten teszi! De a jó szokásokat és a jellemet nem Isten adja, nem Ő járat helyes úton. Mindezt nekünk kell tennünk. Ki kell dolgoznunk azt a szabadítást, amit Isten munkált ki bennünk. “Ragassz mellé” azt jelenti, hogy mindinkább szokásunk lesz megtenni a dolgokat, ez pedig eleinte nehéz. A kezdeményezést megragadni azt jelenti: nekikezdünk és tájékozódunk azon az úton, amin járnunk kell. Vigyázz, ne érdeklődj az út felől, amikor úgyis jól ismered! Kezdd el, hagyd abba a habozást, tedd meg az első lépést! Légy határozott; amikor Isten beszél, azonnal tedd meg hitből, amit mondott, elhatározásaidat ne mérlegeld tovább! Amikor ingadozol, ha Isten valamit rád bízott, kegyelmi állapotod is veszélyben forog. Te magad ragadd meg a kezdeményezést, erős akarattal tedd meg most az első lépést és tedd lehetetlenné a visszafordulást! Égesd fel a hidakat magad mögött! “Meg akarom írni ezt a levelet”, “ki akarom fizetni ezt az adósságot!” Tedd a dolgokat elkerülhetetlenné! Meg kell szoknunk, hogy Istenre figyeljünk! Olyan állapotba kell jutnunk, hogy megértsük, mit mond Ő. Amikor aztán jön a válság, ösztönszerűen Istenhez fordulunk, mert már kialakult bennünk ez a szokás. Ott kell kezdeményeznünk, ahol vagyunk, nem ahol nem vagyunk.

“Rajtam volt erős keze, hogy tanítson engem” (Ézs 8,11). Ha az Úr beszél, akkor nincs kibúvó, mert szava úgy hat ránk, hogy rabul ejti egész értelmünket. Szólott-e már az Úr valaha egyenesen neked? Ha igen, akkor nem érthetted félre: olyan bensőséges türelemmel szólt, mégpedig a neked legérthetőbb nyelven: nem a füleden, hanem életkörülményeiden keresztül.

Rák. Szívbaj. Szklerózis multiplex. Amikor gyilkos betegségekre gondolunk, ezek jutnak az eszünkbe. De az igazság az, hogy egy sokkal veszélyesebb gyilkos van szabadjára engedve manapság a Gyülekezetben, amely több életet tett tönkre, mint gondolnánk. Hagyomány a neve. A hagyományok megfosztják a hívőket a gyógyulástól. Ellopják az erőt Isten ígéreteiből. A világ kiutat keres a betegségből, nem pedig odavezető utat. Törjük meg ezeket a hagyományokat, és szabadítsuk meg a fájdalmaktól szenvedő világot a legveszélyesebb gyilkostól.

Rászedni, becsapni valakit sem családon kívül, sem azon belül nem éppen bölcs dolog. Mindig valamilyen tisztátalanság vezet oda, ha két testvér szembefordul egymással. Ha nincs szeretet, őszinteség és becsület, akkor megmérgeződnek még a vérségi kapcsolatok is. De vajon kinek jó az? A válasz egyértelmű, tehát élj és viselkedj ennek megfelelően családon belül és azon kívül is!

Régebben sokszor nem mertem döntést hozni Isten szolgálatában. Féltem attól, hogy kilépjek hitben, és kijelentsem, hogy valami új dologba fogok, amit Isten mutatott nekem. Azt gondoltam: „Mi van, ha kudarcot vallok?” Annyira féltem ettől, hogy sokszor hetekig tétováztam. Aztán egyszer csak felfedeztem, hogy amúgy sem az én erőm kell az adott dolog véghezviteléhez. De Isten színre lépéséhez szükség volt a döntésemre. Elhatároztam, hogy megteszem, amit Isten mutatott, és ragaszkodom ahhoz – Ő pedig mellettem állt, és támogatott! Isten Igéjének egy olyan igazságát tanultam meg, amire ha odafigyelsz, meg fogja változtatni az életedet. Ez az igazság óriási felelősséget hordoz magában, de csodálatos felfedezni a valóságát. A következőről van szó: a jogot, a kiváltságot, az erőt a DÖNTÉSHOZATALHOZ Isten az ember kezében hagyta.

Régen is, és ma is csak úgy lehet célhoz érő beszélgetést folytatni az Úrral, ha abban őszinte, önmagunkkal szembenéző szavakkal felelünk neki. Régen is és ma is meg kellett és meg kell érteni az embernek, hogy nem az ember az, aki törvényt szab Isten imádatában sem, hanem az Úr törvénye szerinti lelkület az, amely kedves. Előbb vagy utóbb be kell látni és el kell fogadni, hogy ő a Krisztus, aki nem szorul szolgálatunkra, ellenben mi nélküle nem létezhetünk. E nélkül a felismerés nélkül nincs valódi dialógus az Úrral!

Relációk keresztmetszetében éljük minden nap az életünket. Viszonyítási pontok tömkelege hat ránk és ad mércét elénk. Ebben az Igében háromfélét látunk:
1. Olyanokhoz mérni magunkat, akiknek nálunk több van.
2. Olyanhoz, akiknek tőlünk kevesebb adatott.
3. S harmadrészt, az Úrhoz mérni az életünket, aki mind a többel, mint a kevéssel bírót teremtette.
Nem lehet kétséges, hogy melyik az igazi tükör és a helyes reláció. Az első kettő kérkedésbe vagy éppen szégyenkezésbe taszít, a harmadik helyre tesz emberi mivoltunkban bennünket. Sőt! Megízlelteti, kik vagyunk és lehetünk Istennel együtt! Erre vágyjunk, és ezt keressük! (Berencsi Balázs)

Reménytelenség. Ahogy ennek a kornak a vége közeledik, ezt az érzés egyre ismerősebb lesz a világban élő emberek számára. De nekünk, hívőknek soha nem kell így éreznünk! Mert nem számít, milyen sok szorongattatás jön, nem számít, a világ milyen sötét körülöttünk, tudjuk, hogy nekünk van reménységünk az Úr Jézus Krisztus közeli visszajövetelében. Néha ezt elfelejtjük. A figyelmünk középpontjába annyira az élet természetes dolgai kerülnek, hogy elveszítjük ezt a reménységet, és belesüllyedünk a minket körülvevő reménytelenségbe. De nem szabadna ezt megengednünk.

Rend van-e abban a szolgálatban, birodalomban, amit rád bízott az Úr? Elsősorban férj és feleség között. A rád bízottak a házad népe. 1Tim 3,5 mondja: “Ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?” Hogy állsz meg gyermekeid között? Isten a rend Istene. Akarata szerinti rend van az életedben? Minden külső rendezettség belülről árad ki. Amásia megnézte, milyen hatalommal rendelkezik, megszámolta harcosait. Tudod-e, hogy mire hívott el Isten, és mire adott felülről való erőt és hatalmat? Nem járunk-e úgy, mint Amásia, hogy többet akart annál, mint amit Isten adott? Megállapította, mi az, amit kapott, hatalmat, anyagi képességeket, és nem volt elég neki. Szeretném komolyan aláhúzni: “annak felette”! Amit Isten adott, használjuk igazán – de többet soha ne akarjunk. Jobbnak látszani, többet mutatni, jobban szerepelni. Amásia életében rettenetes bűn volt a dicsőségvágy. Soha ne akarj annak felette élni, szolgálni, mint amit Isten beléd helyezett. Elégedj meg azzal, amit az Úr adott. Baj lesz abból, amit annak felette akarsz. Élj abban a keretben, amit Tőle kaptál, de annak felette soha! Ne próbálj a magad feje fölött élni. Hívőbbnek, imádkozóbbnak látszani. A mindig följebbnek soha nincs határa. Isten határt szabott mindnyájunknak. Élj a határaidon belül, és ne akarj többet és nagyobbat!

„Rendeld el házadat!” Jó, ha a külső körülményeket idejében elrendezzük és mindenünkről végrendelkezünk. Attól még nem hal meg az ember, ha a halál gondolatával foglalkozik. De még fontosabb a szív dolgait rendbe hozni; mindenekelőtt az Istenhez való viszonyodat. Ne vigyél át meg nem vallott bűnt az örökkévalóságba! Takaríts ki alaposan, ne legyen teher a lelkiismereteden. Beszélj egy lelkigondozóval, akihez bizalmad van. Ne félj a világosságtól! De hozd rendbe dolgaidat az emberekkel is! Talán van jogtalan holmi a házadban – add vissza! Vagy kölcsön kértél valamit, a másik elfelejtette, és ha nem is szándékosan, de figyelmetlenségből megtartottad. Talán szeretetlen beszéddel megbántottál valakit, vagy magatartásoddal fájdalmat okoztál neki. Késedelem nélkül menj el hozzá, vagy levélben kérj bocsánatot tőle. Tégy meg mindent azért, hogy nyugodtan távozhass el erről a földről. Talán még ad neked időt Isten, mint egykor Ezékiásnak; de bárhogyan is van, nem készülhetsz fel elég korán a búcsúzásra.

Rendkívül fontos, hogy naponta újra meg újra örvendezésre serkentsük magunkat, szemünk elé állítva mindazt, amit Jézusban kaptunk s hogy milyen gazdagon megáldott minket! Akkor majd szégyenkezünk, hogy milyen gyakran lenyomtak minket a földi és múló szenvedések. Hiszen minden nyomorúság és bánat „ideigvaló” és ezért könnyű. A kísértések csak valameddig tartanak, összehasonlítva az örökkévaló dicsőséggel. Emlékezzünk vissza mindarra a jóra is, amit már elvettünk és mindarra a segítségre, melyben részünk volt az Úr jóvoltából. És azt se feledjük el, hogy minden nehézségünk ellenére még mennyi jóban van részünk. A legjobb pedig az, hogy Ő a mienk!

Részekre szakítható-e Krisztus? Ez a kérdés nem csupán a Korinthusban élő megosztott gyülekezet tagjainak szól, hanem a Szentlélek által nekünk is. Kiderült ugyanis az egyház történelme során, hogy ez az egyik legnagyobb csapda, ami foglyul ejtette a keresztyéneket. Megváltónk a tanítványai egységéért imádkozott (Jn 17,20–21). Tudta előre, hogy ez mennyire fontos lesz számunkra. Simon Péter is csak ezért tudott helyreállni később, mert Jézus könyörgött érte (Lk 22,31–32). Szakadás akkor keletkezik, ha valahol nagyobb a széthúzó erő, mint az összetartó. Krisztus testében az elsődleges összetartó erő a Szentlélek által szívünkbe áradó szeretet (Róm 5,5). Ennél a hatalomnál nincs nagyobb erő (Róm 8,38–39). Akkor mi távolíthat el egymástól bennünket, akik mindannyian Jézus Krisztusban reménykedünk? Ennek a szeretetnek a hiánya. Kívülről annyira látványos ez a hiánybetegség ott, ahol viszályok, meghasonlások támadnak. Ennek az állapotnak sajnos mellékhatása is van: a lelki látás torzulása. A másik minden hibája felnagyítódik, míg a sajátom eltörpül (Mt 7,1–5). Könyörögjünk most magunkért és közösségünkért, hogy Isten szeretete hatalmasabban legyen jelen közöttünk, mint a széthúzó erők!

Részeseivé lettünk az isteni természetnek az ígéretek által; de az isteni természetet szokások kialakításával kell “használnunk”. Az első ilyen szokás, hogy észrevegyük: Isten gondoskodik rólunk. “Nincs rávalóm, hogy megszerezzem” – mondjuk és ebben a mondatban az egyik legnagyobb hazugság rejtőzik. Az élet más síkján is nagyon ízléstelen pénzről beszélni, a szellemi életben is; mégis úgy beszélünk, mintha mennyei Atyánk kitagadott volna minket. Igazi szerénység jelének tartjuk, ha egy nap estéjén elmondjuk: “Ó, igen, éppen csak átjutottam, de nagyon komoly küzdelem volt.” Pedig a mindenható Isten a mienk Jézus Krisztusban! Ha mi készek vagyunk engedelmeskedni neki, Ő igénybe veszi a legkisebb porszemet és a legtávolabbi csillagot is arra, hogy megáldjon. Mit számít, ha nehezek a külső körülmények? Miért ne lennének nehezek? Ha önmagunkat sajnáljuk és jajgatunk, ahelyett hogy fényűzésnek tekintenénk a nélkülözést, akkor Isten gazdagságát száműzzük az életünkből és másokat is akadályozunk abban, hogy Isten gondviselésére bízzák magukat. Nincs kártékonyabb bűn, mint az önsajnálkozás, mert félretolja Istent, trónra ülteti az önzést és panaszra nyitja a szánkat. Életünk szellemi élősdi lesz; nem szép és már nem bővölködő ez az élet. Amikor Isten elégedett kezd lenni velünk, kiforgat minden képzelt gazdagságunkból, amíg meg nem tanuljuk, hogy minden forrásunk benne van (Zsolt 87,7). Ha Isten fensége, kegyelme és hatalma nem ábrázolódik ki bennünk úgy, hogy tudatában sem vagyunk annak, akkor felelőssé tesz minket ezért. “Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét” (2Kor 9,8), ezért tanuld meg másokra tékozolni ezt a kegyelmet! Viseld magadon Isten lényének a bélyegét és áldása mindig átárad majd rajtad mások felé.

Részesévé lettél az isteni természetnek – mondja Péter -, most tehát egész figyelmedet összpontosítsd és alakíts ki magadban helyes szokásokat, minden szorgalmadat és figyelmedet összeszedve. Mindazt hozzá kell “ragasztanunk” szokásainkhoz, ami a jellemhez tartozik. Egy ember sem születik úgy, mint kész jellem, akár természetes, akár szellemi-lelki születésről legyen is szó: a jellemet formálni kell. Nem születtünk szokásokkal: ki kell alakítanunk a szokásokat az új élet alapján, amit Isten helyezett belénk. Ne gondoljuk, hogy kivilágított díszpéldánnyá kell lennünk, legyünk a hétköznapi élet közönséges emberei, akiken mégis ott ragyog Isten kegyelme. Jellemünket a hétköznapi robotmunka próbálja meg. A szellemi életben komoly akadály, hogy nagy dolgokat szeretnénk tenni. “Jézus fogott egy kendőt és elkezdte mosni a tanítványok lábát” (Jn 13,4-5). Vannak idők, amikor nincsenek ragyogó és izgató élmények, hanem csak a naponkénti egyforma munka taposómalma. A megszokott munkát Isten arra használja fel, hogy ihletettségünk időszakai közben megpihentessen minket. Ne várd, hogy Isten mindig felemelő pillanatokban részesítsen, de tanulj meg lélekölő munka közben is Isten erejéből élni. Ez a hozzá “ragasztás”, ez a nehéz. Azt mondjuk, mi nem várjuk Istentől, hogy a kényelem virágágyain vigyen be az üdvösségbe, mégis úgy teszünk, mintha ezt várnánk. A legparányibb dolog, amiben engedelmeskedem, Isten kegyelmének egész mindenható erejét hordozza. Ha teljesítem kötelességemet – nem magáért a kötelességért, hanem azért, mert hiszem, hogy Isten kormányozza körülményeimet, akkor engedelmességemben Isten egész kegyelme az enyém a váltság alapján.

Ritka pillanatok azok, amikor elcsitul bennünk a perlekedő akarat és sorsunkkal kibékülve elégedetten adunk hálát mindenért. A hálaadás hiánya a nyomorúságaink miatt van; lehetnek ezek testi, egzisztenciális bajok, melyeket még csak-csak elhordozunk, de az igazi teher mindig a lelki nyomorúság. A Mester jól tudja ezt. No meg azt is, milyen nyomorultnak érezzük magunkat, ha tervezünk, dolgozunk becsülettel, s az eredmény elmarad. Ráadásul ha ez visszavezethető mások pénz-, és hatalom-imádatára, közösségellenes magatartása, akkor igencsak elkeseredünk. Az igazságtalanság diadala a legnagyobb nyomorúságunk! A hívő ember tudja, hogy csak Istenben van békessége. A krisztusi szelídségben, elfogadásban, a Megváltó Titkában való elrejtőzködésnek azonban megvannak a gyümölcsei a mindennapokban megélt szeretetben, a reményt tápláló helyzetekben, s a hitmegerősítő találkozásokban. Ha ezekkel van átszőve életünk – boldognak érezzük magunkat… (Frankó Mátyás)

Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl. (Példabeszédek 25:17) Senki nem nyitja rám az ajtót!” – hallottam már így kifakadni beteg embert. Megértem őket, mert társaságra, beszélgetőpartnerre vágynak, akiknek elmondhatják érzéseiket, gondolataikat, gondjaikat. Fontos arra figyelnünk, hogy az Ige nem azt mondja, hogy ne menj senkihez, maradj magadnak, legyél magányos. Épp ellenkezőleg: tedd lábad embertársad házába. Ám a gyakoriság kérdését is tisztázza. Igaz, manapság talán keveseket fenyeget az a veszély, hogy állandóan a nyakára járnak, hiszen oly nagy mértékű a rohanás életünkben. Időnként azonban ne feledkezz meg embertársadról, a szívedhez közel állókról, hogy meglátogasd őket, különben azt mondják majd, hogy feléjük se nézel. E témában is a két véglet között ott van a szívderítő mértékletesség, melyet jó lenne megtalálnunk.

Rohan az idő, elröppen az életünk, múlnak a lehetőségek, elmúlnak a fontos események, kimúlnak mellőlünk emberek. S a végén elragad minket is az elmúlás?! Az evangélium igazi közepe, a megváltás lényege fogalmazódik meg a hetet záró mondatban: senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Ebből a (teremtő) kézből indulunk, ez a kéz vezet és vigyáz, s ebben a kézben nyugodhatunk meg a végén. A hét végén és mindennek a végén. (Hafenscher Károly [ifj.])

“Roppant hatalom a szeretet. A szeretet elvében szellemi és erkölcsi erő van… A tiszta szeretet kiválósága és ereje abban rejlik, hogy jót és csakis jót tesz. Bármit csinálunk is tiszta szeretetből ? mégha jelentéktelen és semmitmondó is az emberek szemében ?, tökéletesen gyümölcsöző. Isten többre becsüli a szeretetet a tetteinkben, mint cselekedeteink mennyiségét. A szeretet Istentől származik. A megtéretlen szívből nem eredhet, nem növekedhet fel benne ez a mennyei növény, mert csak ott él és virul, ahol Krisztus uralkodik. A szeretet nem tud tétlenül élni. Minden tette újra növeli, erősíti és kiterjeszti a szeretetet. Ahol az érvek és a tekintély semmire sem mennek, a szeretet ott is győzedelmeskedik. A szeretet nem haszonleső, mégcsak jutalmat sem vár el a fáradozásáért. A szeretet, bár csendesen ható, mégis céltudatos. Szíveket meglágyító és átalakító hatalma van, ezért ragadja meg a bűnösöket, ezért érinti meg lelküket, még akkor is, amikor minden más módszer eredménytelennek bizonyul. Bármilyen hatásos legyen is a felhasznált szellemi képesség vagy tekintély, ha nem párosul nyilvánvaló szeretettel, a bűnösök védekező, elutasító álláspontra helyezkednek, és ellenállásuk egyre csak erősödik. Jézusnak rendelkezésére állt az erő a gonosz legyőzéséhez, de az eszköz, amivel ellene küzdött, mégis a szeretet bölcsessége és ereje volt.” (Bizonyságtételek II. kötet, 135?136. l.)

Get Your Own Visitor Map!