“Komoly érték az ember, akit Isten teremtett és Krisztus váltott meg. Az előtte álló lehetőségek és lelki előnyök miatt, amelyeket kapott, az elérhető képességek miatt, amelyek megelevenedhetnek, ha Isten szava életre kelti őket, a halhatatlanság miatt, amit, ha engedelmeskedik Istennek, az élet adományozójától elnyerhet. A menny szemében egyetlen ember is becsesebb, mint a föld minden java: házak, földek, pénz. Egyetlen lélek megnyerése érdekében latba kellene vetnünk a rendelkezésünkre álló valamennyi erőt és lehetőséget, akár a legvégsőkig. Egyetlen, valóban Krisztushoz megtért lélek a menny fényét sugározza szét maga körül, amely behatol az erkölcsi sötétségbe, és más lelkeket is megnyer. Ha Krisztus otthagyta a kilencvenkilencet, hogy felkutasson egyetlenegy elveszett bárányt, helyesen tesszük-e, ha ennél kevesebbre törekszünk?… Ha kevesebbel is beérjük, szent megbízatásunkat áruljuk el… Senkit se hagyjatok figyelmeztetés nélkül! Mi is lehetnénk a szegény tévelygő lelkek helyében! Adósai vagyunk mindenkinek, és kötelességünk továbbadni azt, amit nyertünk, hogy az mások megmentését munkálhassa.” (Bizonyságtételek VI. kötet, 21-22. l.)

Komolyra fordítva, ha a negatív hozzáállás és a keserűség aláássa házasságodat, itt az ideje néhány változásnak, a következők segítségével.
1) Emlékezz a történtekre! Valószínűleg jó barátként kezdtétek. Tehát kérdezd meg magad, hogyan bánnál a legjobb barátoddal, ha kapcsolatotokban problémák merülnének fel. Nem ítélkezően és védekezően,igaz? Kezdetben mi vonzott titeket egymáshoz? Mikor lettetek szerelmesek? Hogyan viselkedtetek, amikor jól mentek a dolgok? Idézd vissza emlékezetedben a legjobb pillanatokat és ismételgesd őket!
2) Összpontosítsd gondolataidat arra, hogy Isten mire képes! Ne a társad legjobb tulajdonságaiban bízz, hanem kezdj el hinni abban, hogy Isten teljesen át tudja formálni kapcsolatotokat. Ne feledd, sokkal inkább képes vagy arra, hogy megváltoztasd a házastársadra vonatkozó véleményedet, mint azt gondolnád. Tehát koncentrálj a házasságoddal kapcsolatban azokra a dolgokra, melyek “jó hírűek”!(Filippi 4:8)
3) Alakíts ki magadban figyelmes viselkedést a kapcsolatotok érdekében! Írj egy listát azokról a dolgokról, amelyekről tudod, hogy házastársadat boldoggá tennék! Figyelj a részletekre is! Például öleld meg férjed, ha hazaérkezik a munkából egy kemény nap után, vagy segíts feleségednek a házimunkában. Légy figyelmes! Töltsd meg újra a kapcsolatotokat figyelmességgel, előzékenységgel!
4) Nézd a társadat Isten szemével! Megpróbálni úgy szeretni másokat, ahogyan Isten szeret minket, ez jó szabály minden kapcsolat számára, csak nem a házasságra. És ha nem szereted magad, emlékezz arra mit mondott rólad Isten: áldott vagy… szeretett …értékes… és csodálatosan megalkotott!
“Isten… adja meg nektek,az egyetértés lelkét…”(Róma 15:5)

“Korunkban a nyereségvágy szenvedélye teljesen hatalmába keríti az embereket. Sokan csalással jutnak vagyonhoz, míg tömegek küszködnek a szegénységgel. Kénytelenek kis bérért nehéz munkát végezni, és még a legszűkösebb életszükségletük sincs biztosítva. A reménytelen robotmunka és a nélkülözés súlyosbítja terhüket. Gondterheltek, nyomorognak, és nem tudják, hova forduljanak segítségért. Mindez azért van, mert a gazdagok vagyont gyűjtenek és tékozolnak. A pénz, a hivalkodás szeretete a tolvajok és rablók barlangjává teszi a világot. A Szentírás megrajzolja a közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt uralkodó kapzsiságot és zsarnokságot. »Nosza immár ti gazdagok« – írja Jakab -, »kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban! Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, amit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez. Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szíveteket legeltettétek, mint áldozás napján. Elkárhoztattátok, megöltétek az igazat; nem áll ellent néktek.« (Jak 5,1. 3-6) Akik vallják, hogy félik az Urat, többet követelnek, mint amennyi jogos, mert megtehetik. Így lesznek elnyomókká. Az egyház nem törli nyilvántartásából azok nevét, akik jogtalanul jutottak javaikhoz. A közösség nagymértékben felelős tagjai gonoszságáért. Bűnre bátorít, ha nem emeli fel szavát a bűn ellen. A világ szokásai nem jellemezhetik a hívőt.” (Próféták és királyok, 403-404. l.)

Korunkban az erkölcsi kötelességek alól való kibújásnak, az igazság tagadásának gyakran alkalmazott módja a fogalmak újraértelmezése, sőt elszakítása eredeti jelentésüktől. A nyelvi mesterkedés célja az emberek elbizonytalanítása, áltudományos és babonás nézetek elterjesztése. Legyen beszédünk világos igen és világos nem: igen az életre és az élet kultúrájára, nem a rosszra és a halál kultúrájára.

Kőkemény harc a hitnek harca… Miért is? Mert nem test és vér ellen, a fizikai valóságban folyik, hanem a lélek világában – ahogyan azt a apostol mondja. Sokan mégis testben akarják befejezni, azt, amit lélekben kezdtek el… azaz, a törvényeskedés nagyon is evilági, ‘testi’ vetületében teljesednek ki. Aki lélekben meghátrál, az gyakran testiekben fizeti ki a számlát, hiszen lassan alig akad betegség, amit ne lehetne visszavezetni lelki okokra. De mit is kell értenünk meghátráláson? A visszavonulást, a vereséget vagy egyszerűen csak konfrontáció kerülését, s az “egylépés-távolság” fegyelmezett betartását? A meghátrálás mindenekelőtt a céltól való eltérést jelenti. A hit célja nem lehet törekvés a hit perfekciójára, hiszen a hit lételeme az örökös kérdésfeltevés. Aki már annyira hisz, hogy nem is kérdez, az vakhitű fanatikus -, de azzal sem az ember, s gyaníthatóan az Isten sem tud sokat kezdeni. A hívő ember hisz az Istenben, éppen ezért nem hiszékeny. Tudja, hogy hitének alapja a megtapasztalt isteni szeretet, s szívében élete végéig ‘forgatja’ reményteli gondolatait. Aki hisz, az életet nyer – nemcsak Isten-ígérte örököset, de tartalmas földit is. Az örök élet szépsége a földi küzdelmes élet után érthető/értékelhető igazán, de aki tudja, hogy örök életre teremtett, az másképpen él, másképpen küzd. Újra és újra megbizonyosodik arról, hogy feladatok, kihívások, nehézségek egyre közelebb viszik őt Teremtőjéhez.

Könyörgés az elesettekért (1János 5,11–18) Minden vétkezőért imádkoznunk kell, mert egyedül a kegyelem az, ami meg tudja újítani. Az imádkozás természetesen nem érvényteleníti azt a felelősséget, hogy szóljunk és intsünk is a segítés lelkületével. De az imádságról semmiképp nem felejtkezhetünk el. Mi az imádság ebben az esetben? Nem más, mint hogy elmondjuk Istennek, mennyire féltjük testvérünket, és hogyan látjuk az ő életét. Ez mindenkori dolgunk, ahelyett, hogy csupán elítéljük vagy kibeszéljük vagy üres szólamokat pufogtassunk neki tanácsként. Ezzel szemben az ember figyelme könnyen arra irányul, hogy mi is az a halálos bűn, amikor már nem kell, nem lehet, „nem szabad” a bűnösért imádkozni. Az érdekesség az, hogy János apostol nem tiltja még ilyen esetben sem az imát, de a rettenetes lehetőséget jelzi: megkeményedhet úgy a szív, hogy már nem maradhat ereje a kegyelem befogadására. Szakaszunk nem a spekulációkra hív (mi is a halálos bűn), hanem a másokért is való bizalommal teljes imádkozásra kér és hív. Boldog az a gyülekezet, amelynek tagjai egymás életét látva mindig előbb beszélnek arról Istennel, mint bárki mással.

Könyörgünk drága Megváltónk, munkálkodj az emberekben míg tart a kegyelem ideje. Ébredjen fel bennük a vágy arra, hogy téged keressenek ,ne a világi szórakozást hajszolják. Bár össze lehet egyeztetni a keresztény életet a világ értelmes és normális szórakozásával, és egyben lehet bizonyságot tenni az örömhírről, hogy Jézus él és vár mindenkit a megtérésre.

Könnyen hivatkozunk arra, hogy mi egész rendes hívők volnánk, csak hát ebben a korban, amikor ilyen a többi ember, talán még hittestvéreink is… stb. Istent nélkülöző panaszkodásunk helyett olvassuk el figyelmesen az igét! Eszerint a hívő élet elsősorban személyes út a mennyei Atyával – a bűnbánaton át a megtérésig, megtisztulásig, szívörömig. Éppen ezért sohasem foghatjuk másokra megtorpanásunkat. A Biblia arra tanít, hogy ne az emberekre nézzünk, mert ahogy mi, úgy környezetünk is nagyon változékony. Nekünk a sziklaszilárd Istenre kell néznünk, hozzá igazítanunk lépteinket. Különben elkeseredünk, az oldalunkon elesők lelkisége magával ragad a mélybe. De nekünk nem kell követnünk őket, nézzünk fel a Golgotára, kötözzük magunkat a megmenekülés bárkájához! Mert szolgálnunk kell mások felé, felelősek vagyunk értük, sőt erőt is kaphatunk erejükből (miként Illés) – de nem gyengülhetünk el gyengeségük láttán, hanem erősekként kell hordoznunk őket. Csakhogy előtte magunknak is azzá kell válnunk, amire a ragaszkodás, segélykiáltás és az Úrban való gyönyörködés útján lelhetünk rá.

Könnyen megfeledkezünk arról, hogy Isten elhívása természetfeletti. Ha el tudod mondani, hol hallottad meg Isten hívását és mindent, ami csak rá vonatkozik, akkor kérdés, hallottad-e valaha is. Isten hívása nem így jön, mert természetfeletti. Tudatossá válhat az emberben úgy, mint hirtelen mennydörgés, vagy lassan világosodva, mint a hajnalhasadás. De bárhogyan jön is, mindig van benne valami természetfeletti, amit nem lehet szavakba foglalni; ezt a hívást mindig ragyogás kíséri. Bármelyik pillanatban tudatossá válhat benned ez a kiszámíthatatlan, természetfeletti, meglepő hívás, ami megragadta az életedet! “Én választottalak titeket.” Az elhívás más, mint a megváltás és megszentelődés. Nem azért hívott el az evangélium hirdetésére, mert megszentelt ember vagy. Az evangélium hirdetésére szóló elhívás egészen más. Pál kikerülhetetlen belső kényszernek mondja elhívatását. Ha bizonytalanná lett életedben Isten nagy természetfeletti elhívása, nézz bele életkörülményeidbe, kutasd fel, mi az, ahol nem Isten van az első helyen, hanem saját elképzelésed a szolgálatról, vagy saját vérmérsékleti adottságaid. Pál azt mondta: “Jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!” Ő meghallotta Isten hívását, és semmi nem harsoghatta túl ennek a hívásnak az erőteljességét. Ha Isten hív el valakit, nem számít, milyen visszásak a körülményei. Az ő életében mindennek azt kell munkálnia, hogy Isten célja megvalósuljon vele. Ha beleegyezel Isten terveibe, összhangot teremt nemcsak tudatos életedben, hanem bensőd rejtett mélységeiben is, amit csak Ő tud megközelíteni.

Könnyen megtörténik velünk, hogy egyik végletből a másikba esünk. Hol késedelmeskedünk és kedvetlenek vagyunk, hol meg túlbuzgóságba esünk és szeretnénk mindent villámgyorsan elintézni. A buzgóság nagyon jó, ha Isten Lelke gyújtja lángra. De vigyázzatok az Isten által megadott időpontra! Ne erőszakkal rontsatok be az ajtón; ügyeljetek az Isten által kínált alkalomra. A testi túlbuzgóság csak port ver fel, de kevésre jutunk vele; túlságosan előre szaladunk és nekirontunk a dolgoknak.

Követni akarja Istent, de csak akkor, ha Isten enged az ő kívánságainak. Amint azonban Isten ítélete kedve ellen való, az ember Isten Igéjét tartja hazugságnak. Olyan tanácsadókat keres, akik igazat adnak neki elgondolásaiban. Ellenségnek tekinti, aki másként tanácsol. Milyen balgaság! Mit segítenek rajtunk azok az emberek, akik mindent csak helyeselnek és úgy beszélnek, ahogyan mi kívánjuk? Csak balgaságunkban erősítenek meg, ahelyett hogy kiigazítanának. Ne utasítsuk el azt a tanácsot, amely kívánságainkat és kedvenc terveinket áthúzza. Sokszor éppen az a helyes és jó út, ami ellenedre van. Isten többnyire azt akarja, ami hajlamunk és természetünk ellenére van. Őszintén kérdezzük meg: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” S ha Isten válaszol, akkor engedelmeskedjünk!

Közeleg a gyönyörűséges ünnep, megvan-e már az ünnepi öltözéked? Ha felharsan az arkangyal szózata, készen vagy-e a nagy Király fogadására? Akiknek nincs ünnepi ruhájuk, akiknek nincsenek megbocsátva bűneik, a külső sötétségre vettetnek. Harmadik lehetőség nincs.

Közülünk sokan szenvednek abban a beteges hajlamban, hogy csak “alkalmatlan” időben állnak elő az Igével. Ez a kifejezés nem az időre, hanem miránk vonatkozik. “Állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben”, azaz akár van kedved hozzá, akár nincs. Ha csak azt tennénk meg, amire hajlamot érzünk, akkor sokan soha semmit sem csinálnánk. Szellemi területen is vannak munkanélküliek, szellemileg gyengék, akik vonakodnak bármit tenni, hacsak nem kapnak rá természetfeletti módon ösztönzést. Istenhez való helyes viszonyunk próbája éppen az, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, akár érzünk ihletést, akár nem. A szolgáló testvér legveszélyesebb csapdája, hogy bálványt csinál ritka pillanataiból. Amikor Isten Szelleme az ihletettség és a belső látások idejével ajándékoz meg, ezt mondod: “Ezután Isten kedvéért mindig ilyen leszek”. Nem, nem leszel ilyen. Az ilyen pillanatok teljesen Isten ajándékai. Nem akkor ragadhatod magadhoz őket, amikor akarod. Ha azt mondod, hogy mindig olyan akarsz lenni, amilyen legjobb perceidben vagy, akkor Isten számára kibírhatatlan teher leszel és sohasem teszel semmit ihletés nélkül. Ha istenné teszed legjobb pillanataidat, maga Isten eltűnik az életedből. Nem is tér vissza addig, amíg el nem végzed legközelebbi kötelességedet és meg nem tanulod, hogy ne csinálj bálványt ritka pillanataidból.

Közvetlenül halála előtt Jézus úgy gyötrődik, mint bárki más. Őbenne az isteni és az emberi természet nem keveredett. Egyik vonatkozásban tökéletesen Isten, másikban tökéletesen ember. Itt és a kereszten ő emberként szenved, mint bárki más. „A test erőtlen”, az ember Jézus pontosan tudja, tudatosan készül a legkínosabb halálra. Barátokra, részvételre, együttérzésre, vigasztalásra vágyik. Nem akarta őt három leghűségesebb tanítványa magára hagyni, dehogy akarták. De a nap szörnyű feszültsége után kimerültek voltak – elaludtak. Nem ok indultak a keresztre. Felülhaladta őket ez a kérdés. Nem bírták. Kikapcsoltak. És Jézus, aki értük vállalta a keresztet, magára maradt. Nem utoljára. Hányszor marad magára nagyon fontos pillanatokban, mikor mi kellene virrasszunk mellette, az ő ügye mellett cselekvő virrasztással. És elalszunk. Próbáljunk ébren maradni! Jó Istenem, annyi a gond, melyben emberek segítségedet várják, és én volnék az, akit te virrasztásra, éber szolgálatra hívsz melléjük, s én elalszom, vagy belekábulok valami értelmetlen foglalkozásba. Ha rám számítasz, Uram, sokszor maradsz magadra. Pedig nem így akarom. Értékes szolgád, munkatársad kívánok lenni. Olyan jó, amikor sikerül. Én mindig számítok rád, és soha nem számítok hiába. Te ébren vagy és ott állsz mellettem, ha bántanak. Ha szomorú vagyok, elég hozzád fordulni, és megvigasztalsz. Én is úgy szeretnék melletted állni, mikor rám van szükséged. Megint csak tőled kérek erőt. Úgy állíts mások mellé, hogy ne hiányozzak, ha munkára szólítasz. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Krisztus a fej, mi pedig tagjai vagyunk. A fej együtt munkálkodik a tagokkal. Egyetlen tag sincs munka nélkül. Ha már tagja vagy ennek a testnek, akkor benned is a Jézus szeretete és szíve dobog minden elveszett felé. Jézus téged is az ő munkatársai között akar látni. Azok között, akiknek csak egy ügyük van. Leszel-e ilyen “együgyű” ember akár a munkahelyeden, akár az utcán, akár a boltban, vásárlás közben? Az lesz-e a dolgod, hogy élő köveket vigyél Jézushoz? Ebben a világban nagyon sok olyan hűséges emberre lenne szükség, akiknek szívügye a most folyó építkezés. Vannak, akik nem akarnak jönni. Vannak nehéz kövek. Szóljunk egy testvérnek, hogy ketten vigyük. Emlékeztek arra az emberre, akit négyen vittek az Úrhoz (Mk 2,3)? Kérd az Urat, tegyen a helyedre, hogy azzá lehess, amivé ő szeretne tenni. Aki elkezdte az építkezést, Az teszi majd fel a csúcskövet: Jézus visszajön. Nem tudjuk, melyik pillanatban fejeződik be az építkezés. Bizonyosságod van-e már felőle, hogy nem vagy már jövevény és zsellér, hanem polgártárs, sőt Isten munkatársa? Hadd mondjam befejezésül ezt a néhány szót az Igéből: “Most, édes fiam, legyen az Úr veled, hogy sikerüljön néked házat építeni.” Sikerüljön lépésről lépésre együtt munkálkodni az Övéivel. Tartozz Hozzá igazán, és napról napra cselekedd azt, amit ő mond neked. Áldjad az Urat, hogy kegyelmében részesített, és hogy gyermekei között “együgyű” emberré lehetsz.

„Krisztus a magvetőről szóló példázatában a magvetés különböző eredményein keresztül szemlélteti az evangélium munkáját az emberekben, akiket a talaj jelképez. A magvető és a mag mindegyik esetben ugyanaz. Krisztus e példákkal azt tanítja, hogy ha Isten Igéje nem ér el eredményt a szívünkben és az életünkben, annak az okát önmagunkban kell keresnünk. Az eredmény nem független az akaratunktól. Az igaz, hogy nem tudjuk önmagunkat megváltoztatni, de tudunk dönteni, hogy mivé akarunk válni. Nem kell megmaradnunk útszéli vagy köves talajú, sem pedig tövisekkel körülvett hallgatóknak. Isten Lelke állandóan azon munkálkodik, hogy megtörje bennünk annak az elvakító varázslatnak az erejét, amely akadályozza a maradandó kincsek utáni vágy felébredését. Az ember azért válik közömbössé Isten szavával szemben, mert ellenáll a Szentléleknek. Az ember maga felelős szíve keménységéért, ami miatt a jó mag nem ver gyökeret, és gonoszsága növekedéséért, amely meggátolja a jó mag kifejlődését. Szívünk kertjét művelnünk kell. Mélységes bűnbánatnak kell felszántania a talajt. A mérgező, sátáni hajtásokat ki kell irtani. Azt a talajt, amelyet egyszer már belepett a tövis, csak szorgalmas munka árán lehet termővé tenni. Az emberi szív bűnös hajlamait is csak buzgó igyekezettel, Jézus nevében és erejével lehet leküzdeni.” (Krisztus példázatai, A magvető kiment vetni c. fejezetből)

“Krisztus, a mi közbenjárónk és a Szentlélek állandóan munkálkodik az emberek javára. A Szentlélek azonban nem úgy könyörög értünk, mint ahogyan Krisztus teszi, aki a világ megalapítása óta elhatározott áldozatára, az Ő kiontott vérére hivatkozik érdekünkben. A Lélek a mi szívünkben végez munkát: ösztönzi, bátorítja könyörgésünket és hálaadásunkat. A hála, amely ajkunkról árad, a Lélek munkájának eredménye, aki megmozgatja szívünk húrjait, szent emlékezésre serkentve, és megszólaltatva bennünk a “szív muzsikáját”.”(l893. 73. sz. kézirat)

Krisztus a te Királyod, kit Isten egyenest neked ígért s kinek tulajdona vagy, hogy csak Ő uralkodjék rajtad, – lélekben, nem testi értelemben. Őt kívántad kezdettől fogva; atyáid vágyakozó szíve is érte sóhajtozott s utána kiáltott. Ő vált s szabadít meg mindentől, ami eddig megterhelt, legyűrt s fogva tartott!
Drága ige ez a hívő szívnek! Mert Krisztus nélkül az ember temérdek bősz zsarnok rabigáját nyögi. Ezek nem királyai, hanem gyilkosai, kiktől csak szükséget és szorongattatást szenved. Ilyen zsarnok az ördög, a test, a világ, a bűn, – ráadásul a törvény, a halál és minden pokol. Alattuk a szegény, megnyomorodott lélek csak nehéz rabságban és keserves gyötrelemben élhet. De aki e Királyt erős hittel befogadja, bizton van. Nem fél se bűntől, se haláltól, se pokoltól, mert nem kétli, sőt jól tudja, hogy az Ő Királya Úr életen, halálon, bűnön, mennyországon, – mindenen. Lám ilyen nagy dolgot rejt e csekély ige: Imhol jő Királyod. Ilyen felséges javakat hoz ez a szegény, lenézett Király. Mindezt az ész nem látja, a természeti ember se éri föl, – csak a hit egyedül.
Jövel Jézus,
lelkem hő szerelme!
Tenélküled szívem hová lenne?
Óh jöjj Királyom,
Csak te vagy örömöm e világon.

Krisztus betöltötte a törvényt, egyedül ő tudta megcselekedni mindegyiket. Nekünk magunknak nem a betű törvénye szerint kell élnünk, hanem Krisztusban a szabadság tökéletes törvényében. Ha magunk ítéljük meg magunkat, ítélet alá nem esünk. Elnyertük Isten irgalmát. Ne ítélkezzünk hát, legyünk irgalmasok, mint ahogy a mi mennyei Atyánk is irgalmas, és bocsássunk meg egymásnak. Isten irgalmasságot akar, ő abban gyönyörködik. Irgalmas volt-e ma a te szemed és szíved? Ki az, aki ma elnyerte a te irgalmadat,kedves testvérem? Kérd Isten bocsánatát, ha inkább ítélkeztél, hogy magad is ítélet alá ne ess!

“Krisztus egymagában átélte mindazokat a kísértéseket és szenvedéseket, amelyek az emberiséget érik. Soha nem támadtak asszonytól született emberre olyan heves kísértések, soha senki nem hordozta úgy a világ bűneinek és fájdalmainak súlyos terhét… Osztozott az emberiség minden tapasztalatában, ezért együtt tud érezni minden megkísértett, megterhelt és küzdő emberrel. Krisztus szavait tökéletesen szemléltették és támogatták életének cselekedetei. Ő maga volt az, amit tanított. Nemcsak hirdette az igazságot, hanem Ő volt az igazság. Ez adott erőt tanításainak.Soha senki nem gyűlölte úgy a bűnt és nem ítélte el olyan félelem nélkül, mint Krisztus. Jelenléte önmagában is feddést jelentett minden valótlan és aljas dologgal szemben. Tisztasága fényében az emberek tisztátalannak látták önmagukat, életük célját pedig közönségesnek és hamisnak, mégis vonzotta őket Jézus… Ő ott is látott reményt, ahol kétségbeesés és romlás burjánzott. Amikor megkísértett és vereséget szenvedett lelkekkel találkozott, akik közel voltak a pusztuláshoz, nem kárhoztatta őket, hanem áldást nyújtott nekik… Krisztus minden emberi lényben felismerte a végtelen lehetőségeket. Olyannak látta meg az embereket, amivé lehetnek, átváltozva az Ő kegyelme által. Miután reménységgel tekintett rájuk, reménységet sugallt beléjük.” (Nevelés, Istentől küldött tanító c.fejezetből)

Krisztus él! Él, hogy a mi szószólónk legyen. Ragadd meg ezt a reménységet és megtart téged! Legyen ez lelked biztos, örök horgonya! Higgy és meglátod Isten dicsőségét!?

Krisztus él. Nincs olyan hatalom, mely le tudná győzni. Aki benne bízik, annak is élnie kell. Sokaknak csak az örök életben jelenik meg majd az élet, az igazi, az elveszíthetetlen, de a népnek, Isten népének, akik végig kitartottak, akik hitüket soha fel nem adták, Krisztus igazat fog adni. Élni fogunk. Szabadon dicsérjük majd Istent megváltásáért. Higgyetek, benne bízzatok, keresztyének! – És éltünk. Akkor is éltünk. Mert ez az ígéret nem csak jövendőt ígér. Mindig, mindenütt, minden körülmények között él az, aki benne bízik. Valóságos, örvendező, boldog életet. – Ma is ez a reménységünk, bizodalmunk, s biztos, hogy soha meg nem csal. Krisztusunk, te megmutattad, hogy mindig győztes maradsz. Ellenségeid, mint annyiszor kétezer év alatt, halottnak hittek és diadalmaskodtak. De megszégyenültek diadalmas ellenségeid, és vagy eltűntek vagy elhallgattak. Megszégyenültek, akik már nem mertek bízni benned, de ők boldogan szégyenültek meg, új hittel, új bizalommal. És boldogan lélegzettek fel, akik végig bíztak benned. Én hova tartozom? Tudom, Uram, te nem a múltunkat nézed, hanem a jövőnket. Ha hittem, erősíts meg a hitben és szolgálatban, nehogy elhiggyem magam és most bukjak el. Ha kételkedtem, add, hogy most világosan lássam hatalmadat és harcosa legyek országod építésének. Ha akkor ellened támadtam, most lábad elé térdelek: te, aki Saulból Pált tudtál formálni, nekem is bocsásd meg a múltamat, s állíts szolgálatod legnehezebb helyére, hogy ezutáni életemmel próbáljam jóvá tenni, amit elrontottam. Te vagy az Úr, fogadj el, használj fel mindnyájunkat a boldog bizonyságtételre: Élünk, mert él életadó Urunk. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Krisztus földi szolgálatának időszaka egyúttal a sötétség hatalmainak az ideje is volt… Jézus kinyilatkoztatta Isten lényét az emberek előtt. Megtörte Sátán hatalmát, a fogságában sínylődőket pedig kiszabadította. Új élet, szeretet és mennyei erő áradt az emberi szívekbe. Ez okot adott arra, hogy a gonoszság fejedelme küzdelmet vívjon a maga birodalmáért. Sátán összeszedte minden erejét és harcba indult, hogy lépésről lépésre, állandóan támadja Krisztus művét. Így lesz ez az igazság és a hamisság közötti utolsó nagy küzdelemben is. Miközben felülről új élet, világosság és erő árad Jézus tanítványaira, a mélységből is új élet támad, mert Sátán hatalommal ruházza fel a maga eszközeit…

Krisztus gondolkodását különösen a boldogmondásokból ismerjük meg. Jézus a szegényeket mondja boldogoknak, a világ pedig a gazdagokat. A Megváltó a szenvedőket, a világ a nevetőket és dúskálókat részesíti előnyben. Jézus dicséri a szelídeket, akik mindent türelmesen elhordoznak, a világ ítélete szerint azok az irigylésreméltók, akik tolakodnak és durva erőszakkal célhoz érnek. A Megváltó jaj-t mond azok felé, akik beteltek, akik a pénzre és hatalomra építenek. Mindent a feje tetejére állít a világ: neki az a nagy, ami Isten országában semmit sem ér. Isten országában az a legnagyobb, aki mindenkinek szolgája. Ott egészen más törvények és alapelvek érvényesülnek.

Krisztus isteni vallásának legszebb alapja a szeretet, s kinek kebelében Isten és emberek iránti lángoló, forró szeretet nem lakik, az Krisztusnak isteni vallását csak külső formában gyakorolja, de szíve vallást nem ismer. (Deák Ferenc) Azt mondják, könnyű azt szeretni, aki minket is szeret. Mégis ez az elmélet megdőlni látszik, hiszen hány olyan esetről hallunk, hogy a szeretetet nem szeretettel viszonozzák. Számtalan olyan esettel találkozhatunk életünk során, amikor is a “jótett helyében jót ne várj” elv érvényesül, vagy talán pontosan mi vagyunk azok, akik nem szeretettel viszonozzuk a kapott szeretetet. Törékeny és mulandó dolog az emberi szeretet. Pedig próbálunk erre építkezni, erre alapozni. Azonban ingatag ez az alap, mert hiába tartunk ki emellett, ha viszonzásul mást kapunk. Állhatatosságunk nem mindig nyeri el jutalmát földi életünk dimenziójában. Az Isten és ember viszonya azonban merőben más. Olyan kapcsolat, melynek szilárd alapja van, melyre bátran építhetünk. Mert az Isten szeretete nem ingatag, nem mulandó, hanem szilárd és rendíthetetlen, melyhez, ha alázattal és állhatatosan ragaszkodunk, megtapasztalhatjuk erejét. Olyan biztos pont az életünkben, melynek kimeríthetetlenül gazdag tárházát naponta megtapasztalhatjuk és részesülhetünk áldásaiban. Ha ebben bízunk, ha ebbe kapaszkodunk állhatatosan, ez a szeretet megtart bennünket életünk minden dolgában. Bízzuk hát rá magunkat erre a szeretetre ezen a mai napon is, hogy mi is szerethessünk. Kegyelmes Istenünk! Annyi mindenhez ragaszkodunk földi életünkben, rendelünk mindent áhított céljaink alá. Add nekünk, hogy a veled való viszonyunkat is a kitartás, az állhatatosság jellemezze. Hogy sem a bajokban, sem pedig az örömökben téged el ne hagyjunk, hanem állhatatosan fussuk pályánkat, a végén pedig elérkezzünk a te örök országodba. Ámen.

Krisztus keresztje miatt van: a) békességünk „Isten… megbékéltetett minket önmagával”; b) új életünk „újonnan születtünk” (1Péter 1:23 Károli); c) feltámadásunk „aki hisz… én feltámasztom az utolsó napon” (János 6:40 NKJV). Hála Istennek a keresztért!

“Krisztus követői vétkeztek ugyan, de nem engedték át magukat Sátán hatalmának. Megbánták bűneiket, és alázatos szívvel keresik az Urat. A mennyei szószóló pedig védelmébe veszi őket. Akit a legjobban sért hálátlanságuk, ismeri bűneiket, de bűnbánatukat is, kijelenti: »Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán! Én életemet adtam ezekért a lelkekért. Markaimba metszettem fel őket. Lehet, hogy a jellemük tökéletlen és igyekezetük kudarcba fulladt, de megbánták bűneiket, én pedig megbocsátok nekik és elfogadom őket«…” (Próféták és királyok, 366. l.)

Krisztus látható jelenlétét nélkülözniük kell a tanítványoknak, de új erő birtokába jutnak helyette. A Szentlélek árad ki reájuk teljes mértékben, hogy elpecsételje őket munkájukra… Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés ? legyen az bármilyen logikus ? nem lágyít meg kemény szíveket, nem törheti át a világias gondolkodás és az önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak a mennyből kell kapniuk az erőtöbbletet. Tudta, hogy az evangélium csak akkor hatásos, ha azt forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, akiket áthat annak ismerete, aki az út, az igazság és az élet…

“Krisztus mindent megtett értünk, hogy erősek legyünk. Elküldte hozzánk a Szentlelket, hogy emlékezetünkbe juttassa minden ígéretét, hogy békességünk legyen és elvegyük bűneink bocsánatát. Ha szemünket az Üdvözítőre szegezzük, és erejében bízunk, akkor a biztonság érzete fog uralni, mert Krisztus igazsága lesz a mi igazságunk. Szégyent hozunk Krisztusra, ha gyengeségeinkről beszélünk. Ahelyett, hogy önmagunkat szemlélnénk, nézzünk állandóan Jézusra! Ha a kísértések elárasztanak, ha gondok és kétségek vesznek körül, ha csüggedsz és keseregsz, ha már-már engedsz a kétségbeesésnek, akkor nézz fel a már megtapasztalt világosságra, és a sötétséget, amely körülvett, eloszlatja Isten dicsőségének fényes sugara. Ha a bűn uralomra tör lelkedben, ha a hitetlenség felhőként árnyékolja bensődet, menj, siess Üdvözítődhöz! Az Ő kegyelme elegendő, hogy legyőzze a bűnt. Ő megbocsát és örömet ad Istenben… Ne beszéljünk tehát többet tehetetlenségünkről és erőtelenségünkről! Elfelejtvén azokat, melyek hátunk mögött vannak, célegyenest igyekezzünk előre a menny felé vezető úton!” (Üzenet az ifjúságnak, 64, 66?67. l.)

„Krisztus mondja: „Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”” (Jn 15,5) A bűneinket hordozó Jézus nem pusztán egyszeri alkalommal segít rajtunk. Jelenlétére, támogatására egész életünk során szükségünk van. Hiszen erőnk újra elhagy, tiszta lelkünket újra beszennyezzük, megújult életünkkel vissza-visszatérünk a régi, megszokott utakra. Jézus nélkül újra elveszettek, bűnösek, gyengék lennénk. De ha vele maradunk, az ő bűnhordozó kegyelme is velünk marad, és kifogyhatatlan szeretetével minduntalan a helyes irányba tereli az életünket. Az igaz szolga segítségére életünk végéig rászorulunk. Egyedül így teremhetjük az ő szeretetének gyümölcseit. (Zsíros András)

„Krisztus mondja: „Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.”” (Jn 16,24) Micsoda nagyszerű biztatás. A világ, a környezetünk azt mondaná: Ne kérjetek! Urunk biztat: Kérjetek! Mert ő adakozó Úr. Abban leli örömét, hogy nekünk örömöt szerez. Ha kérünk (ez sem mindig magától értetődik), akkor megadja azt, amire az élethez valóban szükségünk van. Mert boldog, ha minket, panaszra hajlamos embereket örülni lát. Sőt ő teljes örömöt kínál! (Dr. Hafenscher Károly [ifj.])

„Krisztus mondja: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.”” (Jn 15,15) A barátainkkal különleges kapcsolat fűz össze, az életünk részei, beavatottak, és mi is részei, részesei vagyunk az életüknek. Jézus, mikor barátainak nevez minket, megajándékoz ennek a kapcsolatnak a lehetőségével. Nem mechanikus tetteket és egyfajta külső parancsnak megfelelni akarást vár tőlünk, hanem szívből jövő, elkötelezett életet. Beavat Isten tervébe, részesei leszünk mindannak, amiért ebbe a világba jött. Nem maradhatunk közömbösek. (Túri Krisztina)

Krisztus nemcsak saját jussát adja nekünk, hanem mint főpapunk és püspökünk szenvedésével és halálával nekünk azt is kiérdemelte, hogy magunk is választott gyermekek s minden javában örökös örököstársai lehetünk. Tehetne-e, adhatna-e ennél többet? Kívánhatna, vagy kitalálhatna-e az emberi szív ennél jobbat és fenségesebbet?
Jézus életemnek,
Öröme szívemnek,
Én üdvösségem!
Jövel Uram, várlak,
Karjaimba zárlak,
Édes reményem!
Istennek áldott Fia,
Tekivüled senki nincsen,
Szívem kit szeressen.

Krisztus népe ugyanúgy örökké élni fog, mint ahogyan Ő is örökké él. Mivel Ő él, hogyan halhatnának meg azok, akiket Önmagával eggyé tett! Mivel pedig Ő soha többé meg nem hal, mert legyőzte a halált, a halál nem uralkodik többé felette, ezért az övéi sem térnek vissza többé régi énjük sírjába, hanem az Úrral együtt élnek az új életben. Hívő testvérem, ha az kísért, hogy félj, mert egy napon mégis újra az ellenség kezébe esel, vigasztaljon meg ez az Ige. Soha el nem veszítheted szellemi életedet, mert az el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. Ugye nem kételkedsz az Úr halhatatlanságában? Ne gondold azt sem, hogy enged téged meghalni, hiszen egy vagy vele. Életed biztosítéka az Ő élete, tehát ne félj, hanem nyugodjál meg az élő Úrban!

Krisztus országa nem kárhoztatás. Nem azért jött, hogy kárhoztasson, hanem hogy bűnbocsánattal megtartson. Az Ő országában senki sincs bűnbocsánat nélkül. Krisztus országa nem valami üres pusztaság. Csak bűnösök juthatnak belé. Mivel pedig bűneikben nem élhetnek, bűnbocsánatot kell nyerniök. Krisztus tehát csak bűnösöket fogad országába. A “szenteket” nem ereszti be. Kifújja őket, mint a polyvát. Kitaszít egyházából minden ön-szentet. Ámde a bűnösök, mikor bejutnak immár nem bűnösök. Krisztus betakarja őket palástjával mondván: Vétkeztél, de én megbocsátom s elfedezem bűnödet. – A bűn megvan ugyan, de az Úr nem tekinti, hanem elfedezi, nem rója fel, hanem megbocsátja. Így lesz a bűnösből élő, valóságos szent, – a Krisztus tagja.
Látod, Isten szívünket,
Tudod erőtlenségünket;
Bűnünket számba ne vegyed,
Várjuk kegyelmességedet.

“Krisztus soha nem hagyja cserben azokat, akikért meghalt. Mi elhagyhatjuk Őt, minket legyőzhet a kísértés, de Krisztus soha nem fordul el azoktól, akikért a saját életével fizette meg a váltságdíjat… A menny nem hagyja magukra őket a viszontagságos órában. Látszólag nincs tehetetlenebb annál a léleknél, aki semmiségét érezve teljesen Istenre hagyatkozik, a valóságban mégis ő a legyőzhetetlen.” (Próféták és királyok, 110-111.)

Krisztus szavai ezt jelentik: Jó cselekedeteinknél ne az emberek tiszteletét és dicséretét tekintsük célunknak. Az őszinte, istenfélő ember nem akar az emberek előtt tündökölni. Akik dicsérő szavakra és hízelgésre várnak, és ez tetszik is nekik csak névleg keresztények… Gondolatainkat és beszélgetésünket ne a saját imáink, kötelességtudásunk, jócselekedeteink és önmegtagadásunk elbeszélése foglalja el, hanem Jézust magasztaljuk mindenkor. A saját énünk vonuljon háttérbe, Krisztus legyen számunkra a minden mindenekben.

Krisztus szeretete nem korlátozódik bizonyos osztályokra. Minden egyes emberrel azonosítja magát. Azért, hogy mi a mennyei család tagjaivá válhassunk, ő a földi család tagjává lett. Ő, az Emberfia, Ádám minden fiának és leányának testvére. Követői se érezzék elkülönültnek magukat a körülöttük levő, pusztuló világtól. Az emberiség nagy szövetének a részei ők is. Krisztus szeretete átöleli az elbukottakat, a tévelygőket és bűnösöket. Az irgalom minden megnyilatkozása kedves őelőtte, és úgy fogadja, mintha neki tettük volna.

“Krisztus szolgálatra váltotta meg követőit. Urunk azt tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat. Krisztus maga is szolgált, és minden követőjét ennek törvénye alá rendelte, az Isten és a felebarát iránti odaadás törvénye alá… »Krisztus rábízza követőire azt, amije van«, hogy szolgálatukban hasznosítsák. Megszabja »kinek-kinek a maga dolgát« (Márk 13,34). A menny örökérvényű tervében mindenkinek megvan a helye. Mindenkinek együtt kell működnie Krisztussal a lelkek megmentéséért. Amilyen biztos, hogy a mennyben megvan az a hely, amelyet Isten nekünk készített, olyan biztos az is, hogy a földön van olyan feladat Isten szolgálatában, amelyet személy szerint nekünk kell elvégeznünk.” (Krisztus példázatai, A talentumok c. fejezetből)

Krisztus természete bennünk Filippi 2,5–11 Krisztusi indulat. Kedvesen csengő kifejezés, ami tartalmát tekintve: önzetlenség, alázat, a szent ügy iránti elkötelezettség, engedelmesség. Próbáljuk most kibontani mindezt! 1. Önzetlen, aki a saját érdekeit, érzeteit, szükségeit, igényeit, ízlését egyszóval mindenét csak sokadrangú tényezőnek tekint. Hol lennénk, ha Jézusban az önzésnek csak a legparányibb jele is ott lett volna? Mi lenne az evangéliummal, ha Krisztus időnként, csak néhanapján azt mondta volna, hogy most egy kicsit vele is törődjenek? 2. Alázatos az, aki soha nem tartja a többiek orra elé kiváltságait, jogait, hanem teljes elfogadással a szeretetközösségre törekszik. Hol lennénk, ha a Megváltó nem alázatosan töltötte volna be nagy küldetését? 3. Elkötelezett az, aki nem egy ügy árát nézi, hanem annak a fontossága felől van meggyőződve, és akkor is kitart az ügy mellett, ha neki semmilyen személyes előnye nem származik belőle. A világ megváltása, az ember megjobbítása és megmentése elképzelhetetlen lett volna Jézus elkötelezettsége nélkül, aki kész volt úgy meghalni az emberért, hogy előtte a saját árulójával vacsorázott. 4. Engedelmes, aki megteszi maradéktalanul azt, amit mondtak neki. Jézus a kereszthalálig volt engedelmes. Annyira nagyra tartotta az Atya akaratát és tervét, hogy a legszörnyűbb végletekig is elment. Ezzel minket megváltott. Szemléljük az Úr Jézus természetét most példaként! „Az az indulat legyen bennetek…” Önzetlennek lenni nekünk sem jelent kevesebbet, mint Jézusnak. Szükségeinket, igényeinket, ízlésünket, érzelmeinket és érdekeinket le kell értékelnünk. Nem jegyezzük meg túl gyakran, akár csak magunknak is, hogy most már velem is törődhetne valaki? Önmagunkat szorítsuk háttérbe családunkért, gyülekezetünkért! Fontos, hogy többet érjen nekünk a család is és a gyülekezet is annál, amit az önzésünk tartat velünk lényegesnek! Ugyanígy az alázatnak is ki kell fejlődnie az életünkben. A környezetünknek szüksége van az alázatos jellemünkre, mert úgy többet tud velünk kezdeni, jobban be tud minket vonni az eseményekbe, jobban tud ránk számítani. A misszió igényli az elkötelezettségünket is, jobban, mint a hullámzó lelkesedésünket. Az elkötelezettség a kényeskedéseinken, a kellemetlenségeken is túlrepít. Ma is kell olyan misszionárius, akit ha „kidobnak az ajtón, akkor visszamászik az ablakon”, megy és teszi a dolgát. Bármennyiszer is gúnyolja a világ. Engedelmeskednünk kell Istennek! Ezt nem vitatjuk, de hát mit jelent ez korunkban? A bibliaolvasásnak azt a gyakorlatiasságát, amikor a cselekedeteinket és döntéseinket hozzászabjuk a Bibliához, és nem a Biblia értelmezését igazítjuk a szájunk ízéhez. A szószéken elhangzó felhívásokat, ha magunkra vesszük, engedelmeskedtünk. Az engedelmesség cselekvő. Nehezebb követni Jézust, mint csodálni, de a mai ige erre a cselekvő engedelmességre hív!

“Krisztus testét enni és vérét inni annyit jelent, mint befogadni Őt személyes üdvözítőül, hinni, hogy megbocsátja bűneinket, és hogy Ő teljesíti be életünket. Ha szeretetét szemléljük, elmélkedünk rajta és magunkba szívjuk, akkor válhatunk természetének részeseivé. Ami a táplálék a testnek, az Krisztus a léleknek. A táplálék nem használhat, csak ha esszük, ha lényünk részévé válik. Krisztus sem jelent értéket számunkra, ha nem ismerjük Őt, mint személyes üdvözítőnket. A csupán elméleti ismeret mitsem használ. Belőle kell táplálkoznunk, szívünkbe kell Őt fogadnunk, hogy élete a mi életünkké váljék. Szeretetét, irgalmát magunkba kell innunk… Amiképpen testi életünket a táplálék tartja fenn, úgy lelki életünket Isten Igéje. Minden léleknek önmaga számára kell életet merítenie ebből a gazdag forrásból. Amiképpen magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy kell az igét is magunkhoz vennünk. Ne csupán mások közvetítésével szerezzük meg!” (Jézus élete, Válság Galileában c. fejezetből)

Krisztus újból elismételte azt az igazságot, miszerint az áldozat önmagában véve értéktelen, mert eszköz csupán, nem pedig cél. Az az egyedüli célja, hogy elvezesse az embereket az Üdvözítőhöz, és ezáltal összhangba hozza őket Istennel. Csak a szeretetből végzett szolgálat értékes Isten előtt. Ha ez hiányzik, akkor minden áldozat és külsőség csak sérti őt.

Krisztusban maradni – ez csak egy másik kifejezés a Krisztussal való bensőséges kapcsolatra. Ő rajtad keresztül akarja kifejezésre juttatni az Ő életét, és ez azáltal valósul meg, hogy hozzá kapcsolódsz. Ha az imaéleted csak alkalomszerű SOS felkiáltás jellegű, amikor vészhelyzet támad, akkor hiányzik az intimitás. Ha csak azért tartasz reggel áhítatot, mert épp ott van az útban, és aztán mész is a magad útjára, akkor nem érted, mit jelent a „benne maradni”.

Krisztusnak azért csodálatos a neve, mert csodálatos Ő maga. Hiszen mindazt, amit a keresztyén egyházban művel, eltakarja a szemünk-eszünk elől és azt az Ő igéjébe rejti bele. Megigazulás, szentség, erő, élet, üdvösség s minden, amit az egyház Krisztusban bír, megfoghatatlan az ész számára és el van rejtve a világ elől. Éppen ezért elhibázott dolog az egyházat az értelem törvényei, vagy a külső látszat szerint ítélni meg. Ha ezt teszed, nem látsz egyebet bűnös, fogyatékos, gyenge, megkeseredett, nyomorult, hajszolt s üldözött embereknél. Akkor ítéled meg helyesen a keresztyéneket, ha arra nézel, hogy meg vannak keresztelve, Krisztusban hisznek, hitüket igazi gyümölcsök igazolják, keresztjüket türelemmel és reménységben hordozzák. Ez a keresztyén egyház igazi ismertető jele.

Krisztusnak nincs keze, csak a mi kezeink, hogy munkáját elvégezze. Nincsenek lábai, csak a mi lábaink, hogy embereket útjára vezessen. (Németországból) Miért? Miért pont én? Miért ő? Legégetőbb, legsürgetőbb kérdése ez a ma emberének, nekünk. A nagy “miért”? Akkor bukkan elő ez a kérdés különösen is élesen, ha az életben olyan helyzetekhez érkezünk, amikor bizonytalanok vagyunk, magányosak, elhagyatottak, szorongóak, amikor nem látjuk a célt, bizonytalan a jövő. S a sok miértünkre csak közhely a válasz. Aztán az ítélet hamar elhangzik; azért szenved, azért ilyen a sorsa, mert valamivel biztosan rászolgált. Jézus azonban elutasítja ezt a gondolkodást. Szerinte a sok baj, gond, szenvedés nem a sors csapása, amit el kell hordozni, mert büntet az Isten. Hanem alkalom Isten cselekedeteinek végzésére. S ez számunkra is alkalom, lehetőség a segítésre. Ha meglátunk egy szenvedőt, beteget, ne azt nézzük, hogy vajon miért szenved, megérdemli-e, mit vétkezhetett, hanem segítsünk. Jézus megmutatja, hogy senki sincs reménytelenül elveszve. Isten cselekedeteiről szól Jézus, s minket felhasznál az ő akarata által. Hozzá kell térnie mindig annak, aki gyógyulni szeretne. Az ő léte és jelenléte az ürességből, a hiábavalóságból, reménytelenségből, kudarcból tartalmasat, reménykedőt, hívőt formál. Urunk Istenünk! Oly gyakran esünk kétségbe, kiáltozunk, vádaskodunk: miért? Add nekünk békességedet, hogy életünkkel téged szolgáljunk, készek legyünk a jóra, azt tegyük, ami előtted kedves, és dicsérjünk téged. Ámen.

“Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Ezek a szavak azt jelentik ki, hogy saját magam töröm össze függetlenségemet és alárendelem magam az Úr Jézus felsőbbségének. Senki sem teheti ezt meg helyettem, nekem magamnak kell megtennem. Lehet, hogy Isten eljuttat eddig a pontig 365-ször egy évben, de nem teheti meg helyettem. Ez azt jelenti: Istentől való egyéni függetlenségem maghéját feltöröm és személyiségemet a vele való egységre felszabadítom – nem saját céljaim érdekében, hanem a Jézushoz való feltétlen hűség kedvéért. Itt már nincs helye vitának, mikor végre eljutottam idáig. Nagyon kevesen ismerünk valamit is a Krisztus iránti hűségből: “Énérettem!” (Márk 13,9; Lk 21,12; Mt 10,18). Ez az, ami a szentet rendíthetetlenné teszi. Bekövetkezett már ez az áttörés nálad? A többi mind kegyes csalás. Egyetlen ponton kell döntened: át akarod-e adni magad, alá akarod-e rendelni magad Jézus Krisztusnak anélkül, hogy feltételeket szabnál, hogyan történjék meg ez az áttörés? A magam érvényesítési szándékát is megtagadom és amint eddig a pontig eljutottam, egyszerre megtörténik a természetfölötti eggyé válás Jézussal, és a Szent Szellem félreérthetetlenül bizonyságot tesz róla: “Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Vele megfeszítve lenni annyit jelent, hogy a saját jogaimat önként feladom és Krisztus rabszolgája leszek. Itt kezdődik a szent élete.

Krízishelyzetben könnyen elveszítjük a perspektívát. Ez történt Jézus tanítványaival az emmausi úton. Jézus halála miatt csüggedten, újra és újra végigmentek magukban a történteken. Tűnődésük és kétségeik közepette feltűnt Jézus és csatlakozott hozzájuk az útjukon. De ők nem tudták felismerni, hogy Ő az. (ld. Lukács 24:15-16). Ha levesszük tekintetünket Jézusról, akkor kétségbeesünk dolgok miatt. Dr. Michael Youssef mondja: „Ha nagy krízisekkel kell szembenéznem… hajlamos vagyok arra, hogy olyan valakivé legyek, akinek a látása elhomályosul… az érzékelésem bezárul… a gondolkodásom egyoldalú… és gyakran még azt az embert is kirekesztem, aki segíteni tudna… éppen úgy, mint az a két tanítvány… látásuk éppen afelé a személy felé homályosult el, aki velük sétált és velük beszélgetett. Akinek a halálát gyászolták, élt… de ők nem vették észre, mert nem a helyes dologra összpontosítottak.” De minden megváltozott abban a pillanatban, amikor felismerték. „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Lukács 24:33-35). Figyeld meg ezeket a szavakat: „még abban az órában”! A félelemből rögtön bátorság, a fájdalomból öröm és a kétségbeesésből reménység lett. Ez a Húsvét története. Nem számít, hogy milyen rossz dolgok történnek, amikor tekinteted Jézusra szegezed, Ő reménnyel fog megtölteni. Ezért írja Pál: „és kérem, hogy… világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket” (Efézus 1:17-18).

Küldetésünk van! Így hát megyünk, végezzük szolgálatunkat, tesszük, amit ránk bíztak. Sokszor érezzük közben, hogy elfáradtunk, hogy minket nem vesznek komolyan, és talán nincs is értelme az egésznek. És ez a fáradtság, kiábrándultság elveszi erőnket. De ne felejtsük el közben, hogy van miért szolgálnunk, van kiért szolgálnunk. Hiszen Jézus sem szállt le a keresztről az utolsó pillanatban, ő sem mondta, hogy már elfáradt, hogy ennek nincs értelme. Ő bízott! És nekünk is ezt kellene tennünk! Igaz, hogy sok a borzalom, tragédia, gyűlölködés a világban, de nekünk van reménységünk: Jézus Krisztus. Hiszen a kegyelmébe vetett reménység minket mindig megtart. Őt is sokan szorongatták, nem vették komolyan, de kitartott! És nekünk is ezt kellene tennünk. Sokszor szorongatnak, és mi sokszor kétségbeesünk. Ne feledjük ezt el, hiszen Pál apostol is így biztat: mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Ne az emberi hatalmakra, erőkre figyeljünk, hanem a mindent fenntartó, mindent kormányzó Istenre, hiszen egyedül ő képes megtartani, megmenteni bennünket. Őt nem győzheti le semmi és senki. És ha ezt tényleg hisszük, akkor minket sem fognak “beszorítani”, és nekünk sem kell kétségbeesnünk, mert megtart minket is.

Különböző súlyosságú bűnöket követünk el, vannak közöttünk különösen gonosz emberek. De Istenhez képest mindenki egyformán bűnös. Azzal dicsekedni, hogy én különb vagyok a többieknél, vagy közelebb lehetek Istenhez, mint valaki más, épp olyan nevetséges, mintha valaki azért költözne egy felhőkarcoló legfelső emeletére, mert ott kisebb a Nap és a Föld közötti távolság. Mi az a néhány tucat emeletnyi magasság ahhoz a távolsághoz képest, ami minket a Naptól elválaszt? Isten sem veszi számításba az ítéletkor azt a kicsivel több jót, amit másokhoz képest fel tudsz mutatni neki. “De hát ezzel nem hajt minket kétségbeesésbe? Mi marad így az embernek, amibe belekapaszkodhatna?” – kérdezhetné valaki. Pontosan így ijed meg a madárfióka is, amikor az anyamadár először löki ki a fészkéből, hogy repülni tanítsa. Ahhoz, hogy hit által kedvesekké legyünk Isten előtt, és megtanuljunk “hitből repülni” – azaz egyedül Krisztus áldozatába kapaszkodni és csak Őbenne bízni -, szükséges, hogy kilökjenek minden álságos bizakodásunkból. Minden egyéb, amibe még bizalmamat vetném Krisztus mellett: bálvány! Isten mellé tenni egy másik megtartó istent, mondjuk saját jóságomat vagy tetteimet, melyektől megmentésem remélem: bálvány! Mi teremtettük magunknak ezeket a bálványokat, éppen ezért kell elhagynunk őket. Kapaszkodj inkább az egyetlen Istenbe! Ez az igaz hit. (Horváth Levente)

Különbség van a bizonyságtevés és az igehirdetés között. Igehirdető az, aki megértette Isten hívását és el van szánva rá, hogy minden erejét és képességét latba veti, hogy egész lényével hirdesse Isten igazságát. Isten kivezet minket saját életünk felőli elképzeléseinkből és a maga számára használhatóvá formál, akárcsak a tanítványokat pünkösd után. Pünkösd semmire sem akarta megtanítani a tanítványokat, hanem általa testet öltött bennük az, amit hirdettek. “Lesztek nekem tanúim” (Csel 1,8). Engedj teljes szabadságot Istennek, amikor róla beszélsz! Mielőtt Isten üzenete másokat megszabadíthatna, először benned magadban kell a szabadulásnak valósággá lennie. Gyűjtsd össze a tényeket és világítsd meg bizonyságtételed által.

Különbség van eszmény és látomás között. Az eszményben nincs erkölcsi ihletettség, a látomásban van. Azok az emberek, akik eszményeknek hódolnak, ritkán tesznek valamit. Lehet, hogy valaki kötelességének önkényes elmulasztását igazolja az istenségről vallott nézeteivel. Jónás úgy okoskodott, hogy mivel Isten igazságos és kegyelmes, tehát minden rendbe jön. Lehet, hogy helyes fogalmam van Istenről de nem végzem a kötelességemet. Ahol van látás, ott becsületes, őszinte élet is van, mert ez a látás belső ösztönzést is ad. Az eszmények romlásba ringathatnak. Vizsgáld meg hívő életedet és lásd meg, hogy vajon csak eszményeid vannak-e, vagy látásaid is.“Ahol nincs látás…” Ha elveszítjük Istent a szemünk elől, kezdünk meggondolatlanok lenni. Nem fékezzük magunkat, abbahagyjuk az imádkozást. Kis dolgokban nem igazodunk Isten látásához és saját kezdeményezésünkre cselekszünk. Amikor megettük azt, amit saját magunk készítettünk, amikor az Istenre-várás helyett saját magunk kezdeményeztünk valamit – lejtőre jutottunk és elveszítettük a látomást. Mostani magatartásunk vajon az Istentől kapott látomásból fakad? Várjuk-e, hogy Isten nagyobbakat cselekszik az eddigieknél? Friss és életképes-e szellemi szemléletünk?

Különbséget kell tennünk helyes és helytelen teherhordozás között. A bűnnek és kételynek a terhét sohasem kellene hordoznunk, de vannak terhek, amelyeket Isten helyezett ránk, amiket nem is szándékozik levenni rólunk; azt szeretné, ha azokat Őreá tennénk vissza. “Vessed az Úrra a te terhedet.” Ha Istenért munkálkodunk és közben nem maradunk közösségben vele, a felelősség érzése nyomasztóan nehezedik ránk; de ha visszatesszük Istenre, amit Ő helyezett ránk, akkor leveszi a felelősségérzet súlyát azáltal, hogy nyilvánvalóvá teszi jelenlétét, hatalmát. Isten sok munkatársa indult el a szolgálatba nagy bátorsággal és tiszta szándékkal, de Jézus Krisztussal nem volt bensőséges kapcsolatuk és csakhamar összeroppantak. Nem tudtak mit kezdeni a teherrel, belefáradtak a hordozásba; az emberek pedig azt mondják: “Milyen elkeserítő vég ilyen kezdet után”. “Vessed az Úrra a te terhedet.” – Eddig magad hordoztad az egészet, tedd most nyugodtan Isten vállára az egyik végét. “Az uralom az Ő vállán lesz” (Ézs 9,6). Add át Istennek, amit rád helyezett; ne dobd el magadtól, hanem tedd Őrá saját magaddal együtt és a súly könnyűvé válik a közös hordozásban. De soha ne szakadj el a terhedtől!

Külső és belső tisztaság (Lukács 11,37–41) Ha háztartási eszközt vagy ruhát vásárlunk, nemcsak a kinézetére, a „design”- ra figyelünk. Több időt szánunk a saját kinézetünkre, megjelenésünkre. Sok mindent adunk a látszatra. Ez a gondolkodásmód megkísérti a lelki életünket is. Látszódjék, milyen jó hívő ember vagyok. Isten látja a szívünket. Ő látja, ha mi csak a látszatra figyelünk. El lehet takarni bűneinket imádkozó, rendes imaházba járó emberként. A farizeusok jól figyeltek a pohár külső megtisztítására. Mit gondolunk például a borospohár megfogásakor? „Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, …végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera.” (Péld 23,32–32) A családi feszültségek okai között szerepel az alkohol túlzott fogyasztása. Ez mennyire mehet a hívő élet rovására? Azt gondolom, sokban. Ha alkohol befolyása alatt megy valaki munkába, megszondáztathatják, és ha kiderül, az állásába is kerülhet. Nem beszélve az autóvezetésről. Mit gondolunk az úrvacsorai pohár megfogásakor? Jézus odaadta életét értünk, hogy az ő vérében megtisztulhassunk. Ő kiitta a keserű poharat. Belső tisztaságunk nélkül a külső tisztaságunk sem ér sokat.

Get Your Own Visitor Map!